Egy határon túl a szélsőséges megosztottság már nem a kényes politikai ízlést zavaró lárma, hanem a hétköznapi életünk feletti uralmunkat aláásó, strukturális akadály – írja Filippov Gábor. Egyúttal vázolja, milyen teendők állnak Magyarország előtt – amelyek megvalósítását a jelenlegi állapot lehetetlenné teszi. Az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója a Lányi András által lapunk hasábjain kezdeményezett vitához szól hozzá. A Válasz Online ezzel az írással zárja a vitasorozatot.

A hazai közéleti viták során a „víziók” hiányáról sajátos módon jobbára a pártok közötti verseny szempontjait mérlegelve szoktunk elmélkedni. Szükség lenne-e alternatív jövőképre a kormányzóképességhez? Kell-e program a választási győzelemhez? Olvas-e egyáltalán ilyet a választó, és ha igen, az mennyiben befolyásolja a voksát?

A politika lényegéhez tartozó dilemmák ezek, de gyakran mintha elfednének egy másik, legalább ennyire fontos kérdést: hogy a hatalompolitikán túltekintve mit nyerhetünk mi, a választópolgárok közössége egy alternatív jövőképtől. Nyolcmillió politikai elemző országa vagyunk: többnyire kizárólag az eszközről (a hatalom megszerzéséről és birtoklásáról) beszélünk, és egyre kevesebbet a célról (hogy mire kellene használni a hatalmat).

A Lányi András vitaindítójára érkezett eddigi reakciók is túlnyomórészt a szerző rendszer- és ellenzékkritikai érveit firtatták. A magam részéről az alábbiakban inkább az alternatív jövőkép hiányára vonatkozó gondolataihoz kapcsolódnék. Nem azért, mintha azt gondolnám, hogy a politikának létezik „tiszta”, a hatalmi játszmáktól elválasztható „tartalmi” oldala. Hanem mert

egy nemzeti közösségnek természetes világnézeti megosztottsága mellett is képesnek kell lennie gondolni valamit közös jövőjéről és közös céljairól.

A kilencvenes években mintha még meglett volna ez a képességünk. A rendszerváltást követő másfél évtizedben a politika releváns szereplői között széles körű konszenzus tudott létrejönni legalább abban, hogy a jövő Magyarországa nem képzelhető el máshol, mint az euroatlanti szövetségi rendszerben. Bár a meghatározó pártok akkoriban sem mutattak nagy hajlandóságot az összeborulásra, a versengés tárgya nem a jövőkép és az ehhez kapcsolódó célok meghatározása, hanem minél gyorsabb megvalósításuk mikéntje volt.