Toronydaruk erdeje jelzi, hogy gőzerővel zajlik a Budai Vár több, rég eltűnt épületének visszaépítése. Van köztük több egykori minisztérium, hivatali épület és magánpalota is. Amiben közösek, hogy a második világháború után mindegyiket azért bontották le, mert úgy látták, hogy túlméretezettségük miatt nem illenek a Várba: elnyomják a régebbi polgárházakat, kis palotákat, és konkurálnak magával a Királyi Palotával is. Most, hogy betonvázuk lassan az eredeti magasságban tornyosul, újra átélhetővé válik, miért tartották ezeket a 20. században a Vár megrontóinak. Bónusz: a monstrumokhoz ragaszkodnak ugyan, de csak addig, amíg nem a miniszterelnök hivatala elé kellene építeni. Onnantól már nem olyan fontos a sokat hivatkozott hitelesség sem.

„Érintetlen maradt a dísztéri honvédszobor, a második budai ostrom szabadságemléke is. De körülötte az ódon Vár megrontói, a négy-öt emeletes épületmonstrumok rendre kiégtek, megomlottak. A hivalkodó külügyminisztérium, melynek falai közt 25 év hebegő Talleyrandjai, a magyar külpolitika titkok nélküli szfinkszei diplomatikus körültekintéssel dolgozták ki Magyarország tönkretételének csalhatatlan módszerét, csakúgy, mint a honvédelmi minisztérium, ahol egy vert sereg Werth vezére akart tengelyt akasztani a világgal – kiégett, gúnyos romhalmaz.”

Zolnay László régész, a Budai Vár háború utáni helyreállításának kulcsfigurája írt így arról, mit érzett 1945 késő tavaszán, a szétlőtt kormányzati negyed, a „magyar Pompéi” romjai között bolyongva. A Világ című lapban megjelent Siralmas séta a budai várban című írása keserű, kíméletlen szöveg. Milyen is lett volna: a romok megtestesítették az akkor huszonkilenc éves Zolnay számára azt a zsákutcát, totális csődöt, ahova az előző évtizedek politikája vezetett. A remélt szép új világ csak ezeknek a minisztériumi romoknak az eldózerolásával születhetett meg.