„Hisz ki is felelt volna ezért? A kormányzó úr őfőméltósága? A miniszterelnök úr? A honvédelmi miniszter úr? A vezérkari főnök úr? Nem, egyikük sem volt felelős, pláne nem bűnös, amiért magyarok tízezreinek hullái rohadtak szét az orosz sztyeppén, lefagytak a kezek, a lábak, esetleg a táborokban felütött betegségek következtében fiúk, apák, férjek és fivérek maradtak ott. Olyan méltatlan lenne leírni, hogy az akkori magyar politikai elit belevitt egy országot egy abszolút értelmetlen háborúba. Nem kell erről ilyen élesen beszélni. Sokkal jobb a hadtestek számát, a tankcsapdák mibenlétét, az utánpótlási nehézségeket emlegetni. Ez kellemesen távol tartja a fájdalmat. A hideget, a nyers húst, az ordítást, a vért, a rettegést.” A Donnál 80 évvel ezelőtt kezdődött katasztrófáról szóló múlt heti vitánk után Papp István történész megdöbbentően közel hozza a tragédiát – saját családja történetén keresztül. Bivalyerős szöveg.

Azt mondják, Sanyi bácsi volt a leghuncutabb, legvidámabb a kilenc testvér közül. Rendkívül segítőkész embernek tudták: bármikor segített a szomszédoknak eső elől behordani a kukoricát, kiásni az újonnan épített ház alapját vagy éppen befogni a lovakat, s hazahajtatni a tanyáról a nehéz búzászsákokkal. De leginkább az maradt meg róla, hogy milyen örömmel jött húsvét hétfőjén locsolni. Szépen felöltözött, kikente-fente magát, megpödörte kis bajuszát, a kabátja hajtókájára friss ibolyát tűzött, s bepördült a házunk udvarára, kicsapva a verőcét. Jöttem, hugi! – mondta mosolyogva nagymamámnak, s már rá is zendített, ahogy a lakodalmakban szokta: Én kis kertész legény vagyok / Rózsavízzel locsolgatok…

Ám 1976 húsvétján hiába várták.

×××

A Csíkszereda szót Sanyi bácsinak köszönhette a család. 1941 tavaszán vonult be e derék székely városba, távol szülőföldjétől. Ő volt a legidősebb fiú, nagymamám bátyja, aki dédnagyapám nevét viselte. Erős, markos, jó mozgású parasztlegény. Mindig szívesen viccelt a születési dátumával, ami majdnem csupa kettesből állt: 1922. második hó 22-én született. Amikor elindult Csíkszereda felé, még nem tudta, hogy meddig marad ott. Akkor még hazatért. 1942 nyarán azután ismét hadba vonult, ám ekkor már búcsúzott valakitől. A szomszéd tanyában éltek Simonék, s Böske, az alig 14 éves szotyka, már epekedve nézte az ifjú Sándort. Úgy váltak el egymástól, hogy ha megjön a legény a háborúból, megtartják a kézfogót.