Angliában egy év alatt több mint huszonkétezer példányban kelt el Lantos Péter A fiú, aki nem akart meghalni című ifjúsági kötete, amelyet most már magyarul is olvashatunk. A holokauszt-túlélő szerző a Makóról a bergen-belseni haláltáborba vezető utat ötévesen tette meg, és a történetet is egy ötéves kisfiú szemszögéből adja át. Minimalista, letisztult stílusával mélyen megrendítő ifjúsági könyvet kerekít egykori élményeiből, amelyeket már felnőtt korában elvégzett, alapos kutatásokkal hitelesít. A Londonban élő neuropatológussal az elfeledett és újra megtalált gyerekkorról, kitörölhetetlen emlékekről és arról beszélgettünk, hogyan lehetséges, hogy a haláltáborban szerzett élmény élete legrosszabb, mégis legjobb összetevője lett.

– A fiú, aki nem akart meghalni című könyve a múlt héten elnyerte a United Kingdom Literacy Association díjat. Mi is ez a díj pontosan?

– Ez egy gyerekirodalmi díj, amelyet tanárok ítélnek oda több mint kétezer könyv közül annak a műnek, amelyet méltónak tartanak rá. A fiú, aki nem akart meghalni az ismeretterjesztő könyvek kategóriájában kapta meg a díjat, amely éppen a zsűri összetétele miatt kedves nekem. A tanárok döntésében ugyanis nem játszanak közre sem politikai, sem egyéb szempontok, csak az számít, melyik kötetet ítélik a legjobbnak. Nekem egyébként minden elismerés nagy meglepetés, hiszen nem ez a szakmám, az én irodalmi munkásságom csak a nyugdíj után kezdődött.

– Viszont annál nagyobb visszhangra talál. A BBC népszerű rádió– és tévéműsorában vendégeskedett új könyve apropóján, amelyet a londoni Times kulturális mellékletében egy alkalommal a hét gyerekkönyvének választott, csakúgy, mint a Guardian. A Daily Express kétoldalas interjút közölt önnel. Mi az oka, hogy az irodalmi karriert a nyugdíjazása utánra hagyta?