Wettstein Domonkos, a Balaton 20. századi tervezéstörténetének kutatója az év elején megjelent Balatoni építészet című könyvében bemutatja, hogyan lett olyan a tó környéke, amilyennek ma ismerjük. És hogy sok minden alakulhatott volna másként is: miközben a spanyol és a román tengerparton betonszörnyeket építettek, Magyarországon elfogadták a korszak egyik legérzékenyebb, nyugaton is nagyra tartott fejlesztési tervét, ami teli volt még ma is korszerűnek számító elképzelésekkel. Rövid, pár éves aranykor után azonban a történet kisiklott. Van-e jövője a sajátosan balatoni ízű építészetnek, és megóvható-e a túlépítéstől az egyedi tájkarakter? Interjú.

– Az emberek a Balaton esetében különösen érzékenyek azokra az építkezésekre, amelyek megbontják az épített és a természeti környezet harmóniáját. Mintha a Balaton környéke – minden érzékelhető negatív változás ellenére – továbbra is különös odafigyelést, érzékenységet követelne. Mennyire tudatos tervezés eredménye a mai balatoni táj?

– A Balaton sajátossága, hogy az országban először ide készült regionális terv, a tó környékének fejlesztése különleges, kiemelt projekt volt. A Balaton környékét régóta próbáljuk másként kezelni, mint az ország más vidéki régióit, komplexebb módon, és valóban, érzékenyebben. A gyakorlatban ez nem mindig érvényesül, de az igény jelen van rá.

– A könyv az 1958-as regionális tervet abszolút fordulópontként mutatja be a Balaton 20. századi történetében. Ez nagy újdonság, hiszen a köztudatból ennek a tervnek a jelentősége szinte teljesen kiveszett.

– Igen, de az a terv sem a semmiből jött. A két háború közti időszakban már sok olyan gondolat megjelenik, ami az ’58-as tervet előkészítette, és személyi folyamatosságok is vannak, bár kétségtelen, hogy a háború utáni időszak nemcsak országosan, hanem kimondottan a tópart történetében is cezúrát jelent. Fontos előzmény még, hogy amikor elkezdtek kiépülni a tópart üdülőtelepei, a civil aktivitás is azonnal megjelent. Mindenhol fürdőegyesületek alakultak. A Balaton-part a fővároshoz képest felszabadult világ volt, ahol a MÁV-főtanácsos, a bankigazgató vagy akár a miniszter lement nyáron a tópartra, és a családjával együtt fürdőnadrágban strandolt, napozott. A közösségi élet kifejezetten játékos, oldott légkörű volt ezekben az egyesületekben, és ez egy máig jelenlévő hagyomány, amikor a balatoniságról gondolkodunk.