Szimler Bálint első nagyjátékfilmjét különleges érdeklődés övezi. A Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválról rögtön három díjat hozott el vele (köztük a független kritikusok zsűrije által kiosztott legjobb rendezőnek járót), itthon pedig a nézők kézről kézre adják: hetek óta vezeti a nézettségi listát, és szeptember 19. óta máris közel 27 ezren látták. A Fekete pont a tétlenségünkkel szembesít, azzal a kézmozdulattal, amivel hosszú évtizedek óta milliók legyintenek a felettünk álló hatalommal való szembeszállásra – legyen az egy tanár, egy főnök, egy tankerületi igazgató, egy miniszter vagy egy egész rezsim. Kritika.

A Fekete pont – az utóbbi idők sok fontos magyar mozgóképéhez hasonlóan – az elmúlt évtizedben keletkezett új alkotói műfaj, a semmiből született filmek kategóriájában indult hódító útjára. Ahogy az első snitt előtt feltűnő felirat hirdeti, ez az alkotás (is) csak a filmszakma széleskörű összefogásának köszönheti létrejöttét. Pedig ebben nincs is rendszerkritika. Jobban mondva van benne, de a célkeresztjében mégsem az aktuális rezsim, hanem valami sokkal átfogóbb rendszer áll, amely, mint egy pókháló, hozzátapad mindenünkhöz és bár ezer helyen szakad, ha szabadulni próbálunk alóla, csak még jobban beleragadunk.

A fiatal rendező alkotása legalább három generációhoz szól. Felráz. Arcon csap. Elkeserít. És közben sokszor, újra és újra megnevettet. Kínjában, félig-meddig sírásra görbült szájjal kacag a nézőközönség, fogja a fejét, eltakarja a szemét, mint amikor tudja, hogy ezen tulajdonképpen nincs mit nevetni, de mert annyira banális, annyira ismerős és annyira groteszk, nem állja meg, hogy fel ne röhögjön. A film nagy erénye, a legmarkánsabb nézői élmény, hogy a vásznon végig a saját életünket látjuk. Minden ismerős és ez nem a díszleteknek köszönhető. A Szomszédok-hangulatú tanári kar, az időtlen iskolaépület a panelok között, az évnyitón elájuló gyerekek, a gusztustalan menzakaja, a feleltetés, a büntetések, a felettünk álló erők által egyoldalúan irányított helyzetek, amelyekben – legyenek azok tanórák vagy iskolai megemlékezések – kezdenünk kell valamit az unalmunkkal. Gondolkodnunk nem, viszont tűrnünk és legfőképp: viselkednünk kell. A hatás eléréséhez egyszerű trükköt használt a rendező: valódi tanárok közt rendezett castingot. A beszélgetések spontánnak, természetesnek hatnak a pedagógusok közt épp úgy, mint a gyerekszereplők között. Nincs, ami megakassza az impressziót, hogy itthon vagyunk.