Karanténba kell-e zárni a szélsőségeket? Erről alakult ki vita az elmúlt hetekben Körösényi András lapunkban közölt eredeti cikke nyomán. A szerző most válaszol a beérkezett észrevételekre. A vitát ezzel lezárjuk.

Vitaindító cikkemben azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a mainstreamben szélsőségesnek nevezett pártok elleni politika kampányok és a felállított politikai karantén milyen következményekkel jár, járhat a demokráciára nézve. Azt mutattam be, hogy a politikai karantén miként gyengíti a demokráciát, korlátozza a demokratikus versenyt.

Három eltérő irányú, de egyaránt tárgyszerű és inspiráló hozzászólást kaptam cikkemre.

Löffler Tibor az 1990 utáni magyar politikát elemezte a politikai karantén fogalma segítségével. Írása megvilágító erejű, és meggyőző – bár tézise néhol talán túlfeszített. Véleményem szerint egy-egy esetben a politikai karantén-logika helyett (vagy mellett) a bal-jobb ideológiai közelség-távolság alapján történő klasszikus koalícióalkotási stratégia hasonlóan jó, vagy akár jobb magyarázatot adhat a pártok viselkedésére. Ilyen például az 1994-es választások előtti négypárti (SZDSZ, Fidesz, Vállalkozók Pártja, Agrárszövetség) liberális választási szövetség.

A másik két válaszcikk közvetlenebb módon kapcsolódott vitaindítóm gondolatmenetéhez. Ezekből az tűnt ki, hogy nagyon sok mindenben egyetértünk, de nem mindenben. Alább elsősorban utóbbiakra próbálok reagálni. A nézetkülönbségek egyik magyarázata lehet az eltérő politikakép és politikai helyzetértelmezés. A két cikk politikaképe között is éles különbség húzódik: eltérő a képük a politikai térről, a fő politikai törésvonalakról. Unger Anna és Ziegler Dezső Tamás[3] szerzőpáros gondolatmenete a 20. századot jellemző politikai palettára épít, ahol a centrumot, a bal- és jobbközép térfelet mérsékelt, egyaránt rendszerkonform és nagy választói támogatottságú politikai pártok foglalják el, míg a bal- és jobbszélről kis, ideologikus, radikális vagy szélsőséges pártok támadják az alkotmányos berendezkedést. Veszélyt jelentenek a közrendre, politikai rendszer stabilitására és az alkotmányra. Ha növekedésnek indulnak, a bevett pártok politikai karantén segítségével szorítják vissza őket a partvonalra, mint a britek Mosley-t: ha nem teszik, úgy járnak, mint az olaszok Mussolinivel vagy a németek Hitlerrel.