Kemény kézzel kell fogni a gyereket, vagy partnerként kell tekinteni rá? Deliága Éva tanácsadó szakpszichológus, integratív gyermekterapeuta szerint mindkét megközelítés elvetendő, ha jót akarunk magunknak és utódainknak. Mindkettő átcsaphat szélsőségbe: van például család, ahol a kétéves dönt arról, legyen-e kistestvére, vagy hova menjenek nyaralni. A dackorszak pedig iszonyatosan elhúzódott a gyerekeknél, derül ki Szigeti László A Szív jezsuita magazinban megjelent interjújából, amelyet a lappal meglévő együttműködésünk keretében teljes terjedelmében közlünk.

– Vannak-e jellemző gyereknevelési problémák, amelyekkel kapcsolatban felkeresik? 

– Tanácsadó szakpszichológusként alapvetően egészséges emberekkel foglalkozom, tehát olyan családokkal, amelyek teljesen jól működnek, ám időnként azt érezhetik, hogy elakadtak, vagy tanácstalanná, tehetetlenné váltak, és szükségük van egy kis útmutatásra vagy néhány eszközre a szülői hatékonyságuk növelése érdekében. A hozzám elérkező problémáknak különböző kategóriái vannak. Az egyik az, amikor valamilyen családi krízis érinti a gyermeket is, bár eredendően nem feltétlenül hozzá van köze. Ilyen lehet egy aktuálisan zajló vagy tervezett szétköltözés, válás, egy családi tragédia, haláleset, betegség, akár a nagyszülők ápolásra szorulása, amely a szülők kapacitását nagyban elvonja. Vannak úgynevezett normatív krízisek is, ilyen a kistestvér születése, az óvodából iskolába kerülés vagy éppen egy költözés. Ezek inkább külső körülmények, amiktől a szülők féltik a gyereket, vagy szeretnék a negatív hatásaikat minimalizálni. Vannak aztán az életkori sajátosságok.

Itt az első igazán fogós kérdés a dackorszak, és ez manapság igen el tud húzódni.