Térségünkben a harmincéves háború és egy túl nagy hatalomhoz jutott zsoldosvezér keserű tapasztalata egyenesen a modern államépítés egyik talpkövévé vált – írja a Válasz Online-nak küldött történelmi esszéjében B. Szabó János. A történész a Wagner-csoport június végi ámokfutása nyomán elemzi a 16-17. századi hadvezér, Wallenstein tevékenységét, mely hozzájárult az európai mentális struktúrák átalakulásához: hogy a hús-vér vezetőhöz való személyes hűség helyett egy elvont fogalom szervezze a társadalom életét, s értelmet nyerjenek olyan testetlen fogalmak, mint a közjó és közszolgálat.

2023. június 23-án és 24-én a Jevgenyij Viktorovics Prigozsin által vezettett Wagner-csoport oroszországi lázadása bőséges témát adott a politikai és katonai elemzőknek, s azóta már szép számmal születtek értekezések arról is, hogy miként is illeszkednek a történtek az orosz „hagyományba”. Az elmúlt évtizedekben az efféle, állami pénzekkel bőségesen megtámogatott magánhadseregek virágkorát láthattuk – és messze nem csak Oroszországban. Úgy tűnik, világunk politikai és katonai vezetői a tankönyvek bújása helyett jobb szeretik inkább a saját bőrükön tapasztalni a történelmi leckéket. Prigozsin akciója ugyanis több száz évre repített vissza bennünket, és világos példáját adta, hogy miért is nincsenek már jó ideje efféle magán zsoldosvállalkozók a modern európai államokban. (Ha pedig netán valahol mégis vannak, ezeket miért nem a saját országuk határain belül alkalmazzák.)

Hála a technika és mérnöki tudás fejlődésének, a középkos végén számos remek új fegyverrel gazdagodott az európai uralkodók arzenálja, ám nem kis részben ezeknek az ágyúknak, puskáknak, no meg az ellenük kifejlesztett erődítéseknek köszönhetően a háborúk roppant költségessé – és gyakorta egyre hosszabbá is – váltak. Itt a középkorban szokásos „kézműves” módszerekkel, a néhány hétre, hónapra hadba hívott, legfeljebb „másodállású” katonáknak tekinthető milicistákkal már nem igazán lehetett állni a sarat.

Az első megoldást a fejlett itáliai államok dolgozták ki, ahol a városi polgárok (hála a roppant fejlett kereskedelemnek és pénzgazdálkodásnak) az elsők között testálták át a hadakozás nyűgét egy-egy zsoldosvezérre,

illetve a köré szerveződő, professzionális zsoldoscsapatokra. (Mint amilyet az áldott emlékű Toldi Miklós is parancsnokolt arrafelé az 1300-as években.) A rendszer hátulütői azonban gyorsan megmutatkoztak: a zsoldosok hűsége illékony volt, bugyellárisuk azonban feneketlenül mély, így időnként nagyobb veszélyt jelentettek megbízóikra, mint az ellenségeikre: nem egy csapatparancsok tudott az idő múlásával kisebb-nagyobb hercegségekre szert tenni a félszigeten.