„Zsóka egyébként a tájékoztató kézhezvételének másnapján bement az igazgatói irodába és közölte, hogy elmegy. Sok mindent elviselt az elmúlt évtizedekben, de az önbecsülése most már többet ér. Nincs ezzel egyedül. Mi pedig, pedagógusok, szülők szűk két hétig szorongva várhatjuk, hogy a gyerekeink hány Zsóka nénit veszítenek el egy átgondolatlan, szakmaiatlan törvény miatt.” Horváthné Vass Ildikó nem először ír cikket a Válasz Online-ra, de ennyire közelről még sosem sikerült megmutatnia az iskolai valóságot, mint az alábbi írásban. A visszaszámlálás elkezdődött: most kell dönteniük a tanároknak, hogy elfogadják-e közszolgálati jogviszonyuk megszűnését.

Csütörtök délelőtt van, a szünetekben egyébként is forgalmas tanári folyosón most szokatlanul nagy a nyüzsgés. Tanárok jönnek-mennek, hónuk alatt könyvek, laptop, projektor, mappa, néha mindez egyszerre. Diákok járkálnak igazolásokkal, beadandókkal. Vagy csak azért, hogy kiderítsék, Lujzi néni ma van-e vagy nincs, lesz-e biológiadolgozat vagy sem. Tanárok jönnek kifelé az igazgatói irodából néhány percenként, akkor ugrik be, miért látok ennyi alsós tanítót is most itt ebben szokatlan időpontban. Normális esetben ők egész délelőtt az osztályaikkal vannak, esetleg a kisebb tanáriban, de ma alá kell írniuk, hogy átvették a tájékoztatót. Ami – elméletileg legalábbis – tájékoztatja őket arról, milyen munkakörre, munkavégzési helyre, besorolásra és bérre számíthatnak januártól. Várhatóan. Akkortól él ugyanis a gyakorlatban is a státusztörvény.

Megállítom egy kolléganőmet – nevezzük Zsókának. Nem találkozunk sokszor, mert nagy az iskolaépület és az alsós osztályok másutt vannak, mint a felsősök és a gimnazisták, de néha beszélgetünk, elég jó viszonyban vagyunk. Őt meg merem kérdezni: „Neked, Nektek is tényleg ugyanannyi van a papíron, mint nekem vagy a mondjuk két éve ped 1-es kollégáknak?”

Zsóka hatvan körül van, friss, fiatalos tanító, mindig csupa energia és mosoly. Jó a közelében lenni, a gyerekei is szeretik és nem mellesleg remek osztályok jönnek ki a kezei alól négyévente. Az a tanító, akinek a munkájára tanárként érettségiig alapozhat az ember, a diákjai pedig jó szívvel emlékeznek vissza rá bármikor. Most keserű félmosollyal rám néz:

Hát, Ildi, ez egyszerűen megalázó.

Nem tudunk sokat beszélgetni, könnyes lesz a szeme (az enyém is), a sírás határán van, nem gyötröm tovább. Mennie kell úgyis még vissza a kicsikhez, zajlik az élet.