Az 1960-as évek hibáit kellett jóvá tenni a Blaha Lujza téren, habár az igazi bűnt, a Nemzeti Színház felrobbantását nem lehet. A felújítás körül rengeteg politikailag motivált vita habzott, de a lényeg rendben van: a történelem során szinte véletlenül keletkezett, formátlan kereszteződés most először tágas, áttekinthető, tiszta városi fórummá vált, ahol számtalan apró jel utal a múltra, és a két áruház is megfelelően érvényesül. Ennél többet elérni csak akkor lehetne, ha magához a Rákóczi úthoz is hozzányúlnának, de az nem holnap lesz.

Több mint egy hónapja adták át a felújított Blaha Lujza teret, és miután ez a fővárosi önkormányzat legjelentősebb építési projektje a jelenlegi ciklusban a Lánchíd felújítása és a 3-as metró rekonstrukciója mellett, az első hetek másról sem szóltak, mint politikailag erősen motivált vitákról: a kormányközeli média szerint a térből betonsivatagot csináltak, a szétszórt forgószékek túl távol vannak az asztaloktól, hiányzik a beígért közvécé (utóbbi állítást Karácsony Gergely főpolgármester cáfolta meg egy helyszíni videóban, a Rókus Kórház sarkán elhelyezett új közvécé mellől). Ezek a támadások csak a politikai kommunikációs térben voltak értelmezhetők, láthatólag nem a megértés szándéka vagy akár az őszinte bosszankodás vezérelte őket – de az új térnek végső soron úgyis a hétköznapokban kell bizonyítania a működőképességét. Az igazán lényeges dilemma nem az, hogy sok vagy kevés nyolcvan újonnan elültetett fa – egyébként egy ekkora városi téren: nagyon sok –, vagy oda lehet-e ülni az asztalokhoz (igen, kényelmesen), hanem az, hogy rendben van-e a tér szerkezete, jól dőltek-e el az alapvető kérdések, megfelelően szolgálja-e a köztér a környező épületeket vagy öncélú formai játékokkal rakták tele. Láttunk erre az elmúlt év térfelújításai között jó és rossz példákat egyaránt, az eredménynek nincs köze a megbízó pártállásához.