Miután Magyarország több tízmilliárd eurónyi támogatáshoz nem jut hozzá a kormány és „Brüsszel” közötti viták miatt, egyre többször vetődik fel – persze nem hivatalosan – a huxit gondolata. Csakhogy van egy élő példa rá, hogy hiba kizárólag a támogatások és érzelmek szemüvegén keresztül nézni az EU-tagságra. Nagy-Britannia nettó befizető volt, és jóval nagyobb gazdaság, most mégis keserűen tapasztalja, milyen kiesni egy nagy közös piacról. A brit GDP 4-5 százalékkal eshetett vissza, a bevándorlás nemhogy csökkent, de rekordot döntött, a brexit még pártolói szerint is megbukott. De miért van, hogy az újbóli belépés gondolata mégis politikai öngyilkosság? Gyorsjelentés Londonból – magyar párhuzamokkal.

Hét évvel a népszavazás, három és fél évvel a tényleges brexit után London utcáin sétálva – legalábbis uniós állampolgárként – első pillantásra semmi sem jelzi, hogy az Egyesült Királyság 2020-ban kilépett az Európai Unióból. A schengeni övezetnek eleve nem volt tagja az ország, így útlevélre mindig szükség volt, az eurót sem vezették be, így pénzt sem kellett cserélni. Továbbra sincsenek roamingdíjak, és a birodalmi mértékegységeket nem állították vissza, a boltokban kilóban adják a kenyeret és literben a tejet (de többnyire mérföldben mérik a távolságot és pintben a sört – hosszú történet).

Magyar szemmel a közel 20 százalékos élelmiszer-infláció sem tűnik vészesen nagynak – miközben a legfeljettebb országokat tömörítő G7-ek között a legmagasabb –, és az sem szokatlan látvány, hogy sok kisvállalkozás keres munkatársat a kirakatba tűzött cetlin. Az újságokban alig esik szó a brexitről, a napi politikai viták központjában nem az EU áll, hanem a sztrájkok, a megélhetési válság, a Csatornán érkező migránsok és Boris Johnson exkormányfő lemondása képviselői posztjáról (napokkal azután, hogy kiderült: rokonait és barátait akarta lovaggá üttetni utolsó, még miniszterelnökként előterjesztett kitüntetési listáján).