„Felföldi Zoltán mércéje politikai: nem szeretjük a fordított elszámoltatás fogalmát, mert alkalmas fogalom a kormány kritikájára, de máris szeretjük, ha kritizálhatjuk vele a magyar kormánnyal konfliktusban álló EU-s intézményeket?” – írja bírálójának Körösényi András. A politikatudós fenntartja állítását: a „rosszul” szavazó települések választópolgárainak a forrásmegvonás révén történő megbüntetése a gyakorlatban is létező jelenség, amely nem a közjót, hanem az uralmat gyakorló párt hatalmi érdekét szolgálja. Válasz, amelynek közlésével lapunk a vitát lezártnak tekinti.

Felföldi Zoltán ízléstelen személyeskedéssel indít, majd módszertani (tudományos?) hiányosságokat ró fel. „Diktatúrázással” vádol, noha diktatúráról ő írt, én nem. Egyetlen miniszteri „elszólásból” nem vezettem le „komplett rendszerleírást”. Cikkemben nem a NER politikai rendszerének egészéről, hanem egyetlen kérdéséről írtam. Arról, hogy mit jelent a választópolgárok megfenyegetése és megbüntetése a képviseleti kormányzás vonatkozásában. Azt állítottam, hogy az ellenzékre szavazó választópolgárok kormányzati megfenyegetése a képviselet egy bizarr formáját teremti meg, amit fordított elszámoltatásnak neveztem.

Azért neveztem a képviselet autoriter típusának a fordított elszámoltatást, mert nem a közjót, hanem (1) az uralmat gyakorló párt hatalmi érdekét szolgálja, (2) a hatalom paternalista igazolására épít, (3) a kényszerítés egy formáját tartalmazza, továbbá (4) hozzájárul a hatalom monopolizálására irányuló kormányzati törekvésekhez. A fordított elszámoltatás ezen aspektusai szakítást jelentenek az elszámoltatás eredeti értelmével. Érdekes, hogy Felföldi a négy elem egyikét sem kritizálta. Mégis, mintha fenntartásai lennének a fordított elszámoltatás fogalmával kapcsolatban; mintha valamiféle haszontalan elméleti okoskodásnak tartaná azt.

Cikke végén azonban meglepő fordulattal már maga is használja a fogalmat. Igaz, csak azért, mert politikai potenciált lát benne az EU-val szemben és a magyar kormány védelmében.