Mi köze van az emancipációnak a tanárhiányhoz? Miért nem várhatjuk, hogy a tanárok egy emberként felálljanak és forradalmat csináljanak? Milyen oktatási modell lehet minta számunkra? A közgazdász és szociálpolitikusi diplomával is rendelkező Lannert Judit oktatáskutatót, az Országos Közoktatási Intézet Kutatási Központjának volt igazgatóját, a T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ alapítóját kérdeztük.

– A magyar oktatáspolitika a politikusok jövőhiányos szemlélete miatt jutott a szakadék szélére vagy épp ellenkezőleg, van benne koncepció? Talán az, amit Totyik Tamás sejt mögötte, hogy összeszerelő országot építsenek, lezárják a társadalmi mobilitást és az elitképzést az egyházi iskolák felé tolják?

– Nem tudom pontosan, mi van a politikusok fejében, gyanítom, más van a köznevelésért felelős államtitkár Maruzsa Zoltánéban és más Orbán Viktoréban, de az biztos, hogy mindenki hoz magával egy oktatási modellt a gyerekkorából. Minden új intézkedés esetében felfedezhető, hogy mintát ad számukra a Kádár-korszak oktatása, amit pedig nagyon hiányolok, az a kreativitás. Maruzsa Zoltán gondolkodását körülbelül 200 évvel ezelőttre tudnám elhelyezni. Az, hogy a szakképzés minőségét megpróbálják javítani, még jó döntés is lehetne, de egyelőre nem sikerül nekik, mert ehhez tényleg jó pedagógusok kellenének. Ha viszont a tanárokkal szemben bizalmatlanok, teljesen elveszítik ezt a réteget. Pedagógus nélkül pedig ezt a problémát nem lehet megoldani. Már azzal mellélőttek, hogy azt gondolták, a helyzet magától megoldódik. Mivel sok nőt és gyereket érint, nekik eleve nem annyira fontos, mint a férfias területek, az ipar, a katonaság vagy a futball. Most szembesülnek azzal, hogy nem oldódnak meg maguktól a problémák, és ebben szerintem nagy része van a női emancipációnak, hiszen

felnőtt egy olyan generáció, amelynek már nem pálya, hogy csendben végezze a láthatatlan munkát, és annyi legyen az elismerés számára, hogy szépen megtestesíti a női princípiumot.