Csütörtökön mutatják be a magyar mozikban Francis Ford Coppola új, és valószínűleg utolsó nagyjátékfilmjét, a Megalopolist. A Keresztapa és az Apokalipszis most rendezője már elmúlt 85 éves, amikor a cannes-i filmfesztiválon a nagyközönségnek elsőként megmutatta. A kritikusok többsége húzta a száját, kisebbik része viszont ünnepelt, és a filmművészet meghatározó munkájaként értékelte. Egy biztos: igen ambiciózus alkotás.

Ezt a filmet már az 1970-es évek végén elkezdte írni Coppola, és mindig is élete legnagyobb vállalkozásaként tekintett rá. A 80-as években arról beszélt, hogy négyrészes lesz, egymást követő estéken akarja vetíteni a világ legnagyobb, e film kedvéért épített vetítővásznára, egy stadionban. Legalább háromszor osztotta ki a szerepeket az aktuális időszak legnagyobb sztárjaira. Egyszer már elutazott Olaszországba, hogy előkészítse a forgatást, de végül inkább elvállalta a Keresztapa III-at. Sok száz oldalt írt tele a hosszú évek alatt, újságokból vagdosott ki címeket és képeket inspirációnak. Sosem engedte el tehát a tervet, hogy készítsen egy sci-fit, amelyben az ókori Rómát és a közeljövő Amerikáját keveri össze.

Miért? Hát hogy figyelmeztesse hazáját: a legnagyobb birodalom is összeomolhat, ha csak a kapzsiság és az élvhajhászat vezeti az elit cselekedeteit.

2019-ben egy fogyókúra alkalmával döntötte el, hogy most már tényleg leforgatja ezt a filmet, kerül amibe kerül. Utóbbit szó szerint kell érteni, mert nem akarta, hogy stúdiók és producerek korlátozzák, így a saját pénzéből, 120 millió dollárjából forgatott. El is adta kaliforniai borászatát a hozzá tartozó szőlőkkel, hogy legyen elég pénze a filmre.  

A művek befogadásának örök kérdése, hogy az alkotás körülményeit, az alkotó élettörténetét, korábbi műveit kell-e ismerni ahhoz, hogy élvezni lehessen az eredményt. A Megalopolis esetében biztos, hogy a kontextus ismerete könnyebbé teszi a befogadást. Akit az érdekel, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb élő zsenije hogyan próbálta lezárni az életművét, annak sokkal jobb szórakozás lesz ez a film, mint aki ezekre nem gondolva csak úgy nézne valamit. A Megalopolis ugyanis megalomániás őrület lett, aminek egyik fő problémája, hogy minden extravaganciája ellenére is túl közel engedte magát a közhelyek kliséihez, és több évtized felkészülés ellenére is tele van esetlegességgel, túlságosan sok irányba nyúló elágazásokkal. Még így is elég érdekes és vibráló ahhoz, hogy a 2 óra 19 percből legalább 2 órán át lekösse a nézőt. Főleg, ha a néző tudja, hogy kinek az alkotását bámulja néha meglepetten, néha lelkesen, néha pedig elnézően.