Ma 150 éve tudunk arról, hogy „van eleje” a magyar költészetnek. Ezen a napon fedezték föl Radványban, a Radvánszky család könyvtárában a Balassa-kódexet, méltó lenne ezért augusztus 21-ét is igazi, „pirosbetűs” ünnepként számon tartani – szól Nényei Pál gondolata. A magyartanár, író lapunknak küldött írása szerint ideje kicsit félretenni a politikát, és belakni szellemi várkastélyainkat. „Ha néha ezekbe is beköltöznénk, nem kellene annyit rettegnünk ostromlott várunk falai mögött.”

Horváth Iván emlékére

Mit árulnak el egy nemzetről az ünnepei? Egészen pontosan mit árul el rólunk, magyarokról, hogy épp ez a három, a kötelező, „pirosbetűs” nemzeti ünnepünk? Ha ezt a három napot időrendben egymás után helyezzük – augusztus 20., március 15., október 23. –, ki is rajzolódik a mintázat: mintha Szent István műve, az államalapítás szükségszerűen az elnyomók elleni forradalmakban nyerte volna el végső formáját. A három nemzeti ünnepünk azt meséli rólunk, hogy a magyar először megalapítja a hont, majd dacol, szembeszáll, túlél, bár támadják keletről, támadják délről és északról a nagyhatalmak, gyarmatosító gonoszok, magyarellenes erők, tatárok, törökök, Habsburgok, németek, oroszok-szovjetek, ő nem enged se a negyvennyolcból, se az ötvenhatból.

Magyarként létezni eszerint olyan, mintha egy Ady létharc-vers főszereplője volna az ember. És valószínűleg épp az az oka Ady népszerűségének, hogy az ő költészete egyértelműen megfogalmazza a „magyar életérzést”: el akarnak pusztítani, támadnak, vernek, taszigálnak, de mi csak azért is fennmaradunk! Sőt! Épp a folyamatos támadás, forradalmár üldözöttségtudat tart bennünket életben!