Karikó Katalin: „Köszönetet mondok azoknak, akik megnehezítették az életemet. Nélkülük nem lennék ma itt”
Az utóbbi három évet leszámítva Karikó Katalin egész élete munkahelyi kudarcok sorozatából állt. Elküldték, sokáig nem nyert egyetlen nagy kutatási pályázaton sem, nyugdíjazták, de soha nem adta fel. Túl a 65. életévén vált híressé, a világ tudományos akadémiái, legrangosabb egyetemei, királyi családjai tüntetik ki. Budapesten a Semmelweis Award átvételekor megosztotta a hallgatóságával a saját titkát: soha se hagyd, hogy mások döntsenek a sorsodról. Mégis hogyan, ha egyszer kirúgnak, elbocsátanak, elutasítanak, nyugdíjaznak? Erről szólt Karikó Katalin ünnepi beszédének második része, amit szerkesztve, Karikó Katalin jóváhagyásával közlünk.
Az eddigiekben arról beszéltem, hogyan adhattunk a világnak használható vakcinát egy új vírus felismerését követő egy éven belül. Most arról szeretnék szólni, honnan jutottam én egyáltalán el idáig.
Kisújszállásról.
Kisújszállást nem nagyon jelzi a térkép. Amikor a lányom először földgömböt kapott, meg kellett mutatni rajta, hol van, és ezt jelölte be a világ középpontjának.
Itt nőttünk föl, nagyon egyszerű körülmények között. Nádfedeles házban laktunk, a kútra jártunk vízért, nem volt televíziónk, hűtőszekrényünk, szerető családunk azonban igen.
A nővérem, aki ma is itt van velem, jó tanuló volt, hát nekem is kapaszkodnom kellett. Az általános iskolában tanulmányi versenyeken indultam, élővilágból voltam a legjobb, hetedikes koromban megyei harmadik helyezett lettem, jutalomként eljutottam élővilágtáborba Csillebércre.
Amikor a táborban készült fotót nézegetem, mindig azt gondolom: a gyerekek már általános iskolás korukban tudják, mik akarnak lenni. A táborban volt egy későbbi biológus társam, egy orvos, egy vegyész, ezek a lányok végül mind kutatók és orvosok lettek. Mostanában, amikor megkérnek, hogy középiskolásoknak beszéljek, azt hiszem, úgy gondolják, valójában ez még túl korai. Én viszont későinek tartom. Inkább általános iskolásokkal kellene találkoznom, nekik kellene beszélnem a kutatásaimról.

Nyolcadikos koromban harmadik lettem az országos versenyen. Egyhetes megmérettetés volt itt, Budapesten. Apukám föltett a vonatra, és én egyedül elutaztam 150 kilométerre. Amíg vissza nem mentem, nem tudták, megérkeztem-e, mi történt velem. Akkor ilyen volt a világ.