Megjárta a világ jelentősebb balett-társulatait, darabjait számos híres operaház mellett a milánói Scalában is bemutatták. Lukács András Seregi- és Harangozó Gyula-díjas táncművész, világszerte elismert koreográfus – a magyarok közül az egyik legelismertebb. Most új időszámítás kezdődött az életében és erről először a Válasz Online-nak beszél. A balettművészek életének sorsfordulóiról, színpadi kitárulkozásról, a darabok születéséről és arról is kérdeztük, táncosként milyen érzés hátat fordítani a színpadnak. Portré.

– Tavasszal még a Győri Balett társulatával turnézott Kolumbiában, az új évadot viszont már szabadúszóként kezdi. Hogyan könyveli el az elmúlt időszakot?

– Örülök, hogy az együttes a darabom révén eljuthatott Bogotába. A Győri Balettnél töltött idő aránylag rövid, de nagyon intenzív állomása volt a pályámnak. Sok tapasztalatot szereztem ott és számomra nagyon fontos koreográfiák is megszülethettek ebben az időszakban. A szabadúszás számomra egészen új élmény és hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan látom, mi vár rám a jövőben, de hiszek abban, hogy ismét valami jó felé tartok.

– Közhely, hogy a balettművészeknek gyerekkoruktól kezdve önsanyargatás az életük. Igaz volt ez önre is, akinek az egész pályafutása alatt sosem kellett sorban állnia a feladatokért, mindig úgy lépett előre, hogy hívták, vitték?

– Való igaz, hogy a főiskola után számomra kinyílt a világ. Emlékszem, akkoriban kaptam egy ajánlatot Dél-Afrikából is, Johannesburgba vártak. Már ömlött a sokoldalas szerződés a faxból, de végül, a legeslegutolsó pillanatban mégsem írtam alá. Az iskola után szerződést ajánlottak az Állami Operaházból, és inkább hazajöttem három évre. Nem bántam meg. Ha elmentem volna, akkor nem kerültem volna ki William Forsythe együttesébe, a Frankfurt Ballet-ba, ami akkor már az egyik első számú kortárs együttes volt, Forsythe-tal az élén, aki máig az egyik legmeghatározóbb koreográfusa a táncéletnek. De nem lett volna 15 év a Wiener Staatsoperben, sem az a két év, amit a lyoni operában töltöttem még előtte, pedig abban az együttesben szerettem a legjobban táncolni. Én

soha nem erőltettem a munkákat, hiszek benne, hogy az emberre rátalálnak a feladatok, és ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.