Hazugság, hogy a nagy dolgok fontosak, a kis dolgok pedig nem. A valóság éppen fordítva áll. A politika, a közélet, a társadalmi folyamatok nagy hazugságait az őket alkotó emberek összességének látszólag kis hazugságai tartják a felszínen – írja Bódy István. Vendégszerzőnk Gyurgyák János lapunkban megjelent esszéjére reagálva fejti ki, szerinte miért alakult ki az egyébként rendkívül káros mély lövészárok a nyugati politikában. Esszé.

Miközben olvassuk Gyurgyák János gondolatait a „Mi a magyar?” kérdésének megoldhatatlanságáról, létrejön bennünk a feszültség, amely kocsmafilozófusok, tudósok és nagy gondolkodók nemzedékeit késztette arra, hogy elődeik kudarcai ellenére is belefogjanak a firtatásába. Az esszé evidenciaként rögzíti, hogy „a diametrális politikai megosztottság miatt lassan már kétféle magyar múltértelmezésről beszélhetünk csak”. Ez ösztönözheti olvasóit arra is, hogy ne nyugodjunk bele ebbe sem. Töprengjünk el bátran, miért van az, hogy a nyugatiként vagy északiként született ember fejében kérlelhetetlen törvényszerűségként van jelen: ha élni akar, akkor azon túl, hogy levegőt kell vennie, szükséges magát elhelyeznie a politika árkokkal elválasztott, egymással hadban álló kettős tereiben. Honnan ered ez a politikai hadkötelezettség? Persze egyik oldalról a másikra át lehet állni (bárkinek eszébe juthatnak olyan hazai szereplők is, akik többször oda-vissza szlalomoztak a térfelek között), de magából a rendszerből dezertálni nem lehet.

A kíváncsi szemlélő számára zavarba ejtő lehet ez a feloldhatatlan kettéosztottság. Hiszen azt is láthatjuk, hogy a politikai pólusok identitását meghatározó, és általuk elsődlegesnek felmutatott tartalmat, vagyis a tömegek számára felkínált politikai árucikkeiket az idők folyamán számtalanszor elcsereberélték egymással. Miközben ma az USA-ban a demokratákra úgy tekintünk, mint a modern baloldaliság és egyben a fekete bőrűek jogainak legfőbb védelmezőire, igen kevesen akadnak fenn azon, hogy százötven évvel ezelőtt ők ragaszkodtak a rabszolgasághoz a – média által manapság vidékinek és maradinak elkönyvelt – republikánusokkal szemben. Európában a jobb és bal hasonló könnyedséggel adta át egymásnak a gazdaságra ragasztott „szabadság” és „szabályozás” jelszavakat. Bárhová nézünk vissza a történelemben, a két csoport remekül beazonosítható. Bármely csetepatéra tekintve egyből rá tudjuk vágni: ja, ezek a mai progresszívek, amazok pedig a tudjuk kik. Ráadásul ez teljesen független attól, hogy az akkori, és a mai mondataik tartalmai egybeesnek-e.