Az év alighanem egyik legjobban várt mozijából komoly csalódás lett. Nem csak azért, mert Ridley Scott Napóleonja hemzseg a szemet szúró történelmietlenségektől. Európa történetének egyik legfontosabb szereplője itt légüres térben mozog, tetteinek egyetlen mozgatórugója felesége iránt érzett rajongása, az egyszerre lángelme és kegyetlen hatalmi manipulátor Napóleon jellemének összetettsége teljesen hiányzik a vászonról. Az alkotást képi világa menti meg a jelentéktelenségtől: a filmtörténetben még soha senki nem mutatta be ilyen esztétikusan egy hadsereg jeges folyóba ágyúzását. Kritika.

Ridley Scott Napóleon-filmjének vége felé a bukott francia császár a waterlooi csata után egy brit hadihajó fedélzetén várja a száműzetést. Akkor még azt hiszi, a békés angol vidékre viszik. Sejtelme sincs arról, hogy az Atlanti-óceán közepén található szélkorbácsolta sziklaszirten, Szent Ilona szigetén éli majd hátralévő napjait. Nyugodtan fogyasztja hát villásreggelijét, a legyőzött nagy embert pedig elbűvölve figyeli egy tucatnyi kamasz brit tengerészkadét, akiket majd a Napóleonhoz érkező waterlooi győző, Wellington herceg kerget el. A jelenet rímel egy korábbi alkalomra, amikor az Elba szigetéről rövid időre visszatért száműzöttet Dél-Franciaországban egy királypárti ezrednek kellene megállítani. A feszültséget sugárzó jelenet során Napóleon otthagyja kísérőit és farkasszemet néz a tűzparancsot váró ellenséggel. Csak pár szót szól, mire a rá célzó katonák „Éljen a császár!” kiáltással lábhoz teszik fegyverüket és csatlakoznak ahhoz, akit meg kellene állítaniuk. Napóleon pedig elégedett mosollyal nyugtázza a körülötte tülekedő, egy-egy érintésért esdeklő katonák lelkesedését.