Ha angolok lennénk, valószínűleg már táblát avattunk volna nekik és mindenféle gálákon hordoznánk őket körbe-körbe. De nem vagyunk angolok, így a Palermo Boogie Gang megbecsültsége jóval alacsonyabb az indokoltnál. Ezen igyekszünk változtatni ezzel a cikkel. A zenekar ugyanis olyan keltetője volt a rendszerváltáskor beinduló magyar zenének, amilyen Alexis Korner volt a briteknél huszonöt évvel korábban. Az apropó: vasárnap egyetlen koncert erejéig újra játszik a zenekar. Kultúrháttér.

Grammy-díjas, nemzetközileg elismert produkciók is láthatók lesznek a ma kezdődő Veszprém Blues Fesztiválon – de mi most nem ezekről fogunk írni. Egyrészt ez itt nem PR-cikk, másrészt meg sokkal fontosabb hazai szempontból, hogy a rendezvény zárónapján, most vasárnap este csupán egyetlen koncert erejéig újra színpadra lép a Palermo Boogie Gang. A zenekar, amely bár több mint egy évtizede (valójában 1997 óta) nem létezik, viszont amelyről kötelező lenne tudnia a Most múlik pontosan-t dúdolgató Quimby-kedvelőnek csakúgy, mint a rockkocsmákban Takáts Tamás Pocsolyába léptem-jére kilépőt felhörpintő pulttámasztónak, vagy mondjuk a Hiperkarma-rajongónak, akinek épp a dob meg a basszus zakatol a füleiben. De még annak is, akinek a United Hófehér Jaguár című dala kedves emlék. Szóval úgy nagyjából mindenkinek illene tudnia valamit a Palermóról, aki hallgatott magyar zenét a kilencvenes-kétezres években.

Úgy lenne rendjén valahogy, ahogy a britek tartják becsben az ő Alexis Kornerük emlékét. Merthogy a két történet nagyon hasonló. Noha húsz-huszonöt év csúszással, de mégis: olyasmi játszódott le a nyolcvanas évek Budapestjén, ami a hatvanas évek elejének Londonjában egyszer már megtörtént. Egy európai főváros kis közösségeit egyszerre csak elkezdte megtermékenyíteni az amerikai feketék zenéje, hogy aztán a kis közösség különféle leágazásaiból a nemzeti és egyetemes kultúra is gyarapodjon. Ez a folyamat a briteknél a már említett Alexis Kornerhez köthető: köré és Blues Incorporated nevű, 1961-ben alapított zenekara köré gyűlt a nem túl nagy számú érdeklődő, akit az akkoriban abszolút rétegműfajnak számító amerikai fekete zene, a blues magával ragadott. Nagy átjáróház volt az a banda, klubbulijaikon szinte mindenki megfordult, aki még abban az évtizedben világhírű lett: dobolt ott Charlie Watts, olykor be-beszállt Mick Jagger, Keith Richards és Brian Jones is – ők nem sokkal később saját bandát alapítva Rolling Stones néven lettek világhírűek. Jack Bruce és Ginger Baker a Cream tagjaként. Jimmy Page a Led Zeppelinben. Rod Stewart saját jogán. Sorolhatnánk tovább az akkoriban Korner fészekaljában gyülekező pelyhes kis csibéket, a lényeg viszont az, hogy