Ma ünnepli kilencvenedik születésnapját Jelenits István, a legendás piarista paptanár, irodalomtörténész. „A keresztény nem jobb a többinél, csupán többet tud a bűnről” – nyilatkozta egy évvel ezelőtt a Válasz Online-nak, amikor barátjáról, a huszadik század egyik legnagyobb magyar költőjeként számon tartott Pilinszky Jánosról kérdeztük. Lapunknak küldött rövid köszöntésükben Bazsányi Sándor, Hörcher Ferenc, Lázár Kovács Ákos és Vörös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori Esztétika Tanszékének oktatói nem a költőt, az irodalomtudóst, a katolikus oktatás egyik újjászervezőjét, hanem az iskolateremtő egyetemi tanárt idézik meg. Aki nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is tanított – például azzal, ahogy letérdelt megkötni egy kisfiú cipőjét.

„Ma nincs mester, és így nincs tanítvány. Hölgyek, Urak, nektek sincs mesteretek, ti sem vagytok tanítványok.” Esterházy Péter fogalmazott így, Kosztolányi kapcsán. Az az Esterházy Péter, akinek tanára volt a most 90 éves Jelenits István. Tanára és kritikusa is.

Nekünk nem volt sem tanárunk, sem mesterünk, sem kritikusunk. Tanszékvezetőnk volt, a Pázmányon, és ez bizonyos értelemben több az előbbieknél. Ő az első tanszékvezetőnk, aki, mint ilyen, leválthatatlan. Hiába szűnt meg azóta a tanszék, kerültünk néhányan más akolba, Jelenits István atya a mi tanszékvezetőnk. Az a Jelenits István, akinek viszont Sík Sándor volt az előképe akkor, amikor elvállalta a tanszékvezetést. Az a Sík Sándor, aki meg…

Így épülnek egymásra nemzedékek az oktatásban. Akik egyszer egy tanszékre kerültek, ha komolyan vették a dolgot, együtt maradnak. Akkor is, amikor már kinek-kinek, más-más okból, nagyon másfelé vezetett az útja.

De mit is tanultunk meg tőle? Nem tankönyvi anyagot, nem szabályt vagy kivételt, még csak nem is hanghordozást és tekintetet (ezek együttese annyira az övé, hogy eltanulhatatlan). A tartás meg? („… évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, meg-fog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás…”) Az gerinc dolga.

Valami mást, valami maradandóbbat tanulhattunk tőle. Például ezt. Egyszer régen – talán még a Moszkva téren? – kiszálltunk a kisbuszból, és a velünk utazó kisfiúnak lógott a cipőpertlije, mire ő letérdelt mellé, és bekötötte.

Az ehhez hasonló jelenetek tovább is sorolhatók. Soroljuk is őket rendszeresen magunk között, vagy magunkban.