Ítélkezni kényelmes, mert akkor nem kell gondolkodni azon, hogyan tudnék segíteni. De az ítéletet el kell felejteni! – mondja Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség vezetője. A társaság tagjai egész évben gondját viselik „szegény barátaiknak”, a Válasz Online munkatársa pedig velük tartott egy „bevetésükre”. Megrendítő karácsonyi riport.

Van egy baráti társaság, amelynek tagjai hétről hétre összejárnak, megkennek pár szendvicset vagy meleg ételt főznek, termoszaikat megtöltik forró teával, aztán elindulnak Budapest főbb csomópontjai felé, hogy felkeressék szegény barátaikat, akik a híd alatt, a metróhoz vezető aluljáróban, üzletek ablakainak mélyedéseiben, kapualjakban húzzák meg magukat. „Már vártunk titeket!” mondja a magas vékony meg az alacsony, köpcös férfi, akik széles mosollyal toporognak, amint feléjük közeledik a kis csoport. Kezet ráznak, beszélgetni kezdenek. Előkerülnek a poharak, gőzölög a forró tea, a csomagokból pedig meleg kabátot, takarót húznak ki a közösség tagjai. A szendvics, a pohár tea szemmel láthatóan csak apropó a beszélgetésre. Akik körénk gyűlnek, régi ismerősként üdvözlik társainkat, ők pedig nevükön szólítják ezeket az embereket. Rákérdeznek korábbi problémáikra, ismerik mindenféle nyűgüket, és együtt örülnek egy múlófélben lévő derékfájás hírének csakúgy, ahogy egy elsütött poénnak. 

Képzeletben letekerem a hangot és kívülről nézem őket. A kedves gesztusok, a vidám szempárok villanása, a kézfogások egyszerre elfeledtetik, milyen mély szakadék tátong az egyik és a másik csoport életszínvonala között. Épp ezért jöttem, hogy lássam, van híd efölött a szakadék fölött – gondolom elégedetten, és közben vacogva álldogálok a képzeletbeli mélységbe bámulva. Magamban valamiért mégsem tudom legyőzni ezt a távolságot. Kívülállásom azonban nem tarthat sokáig: a köpcös férfi egyszerre kilép a csoportból, egyenesen felém tart. Megszólít. Kíváncsisága pillanatok alatt lefegyverez.

A köztünk magasodó falak nagy robajjal dőlnek le, amint kérdezni, mesélni kezd. Mire felocsúdok, többet tudok róla, mint arról, mi van egypár régi ismerősöm lelke mélyén.

József könnyű kézmozdulattal utasítja vissza a feléje nyújtott szendvicset, látszik, nem ezért jött ide. Valami sokkal értékesebbért: jó szóért. Elmondja, hol él, mit dolgozik, mennyire hiányzik a családja, mégis hogy vigyáz rá az Isten és kérdi, én hiszek-e benne. A gesztusaiból, a mondatai nyomán kibontakozó személyiség-skiccből egyértelműen kiderül számomra: a férfi, aki nem kér az ételből, a lelke mélyén mohó éhséggel vár valami másra. „Heten voltunk testvérek. És nekem annyira fáj, hogy… Úgy higgye el, én ötvennégy éves vagyok, de még egyszer sem kaptam senkitől egy tortát a születésnapomra.”