Élete végén elcsendesedett, hiszen a szemlélet, amelyet magáénak vallott, a szeretet, amellyel a magyar irodalmat szemlélte, amelybe nála Szabó Ervintől Wass Albertig mindenki beleértendő, aki valamilyen értéket teremtett… Nos, ez a szemlélet mintha málladozna manapság – írja a tegnap, életének 89. évében meghalt Pomogáts Béláról vendégszerzőnk, a történész Papp István. Nekrológ.

Sokáig azt gondoltam, hogy Budapest egy végtelen sűrű erdő, ahol könnyen elveszhet egy olyanfajta kisvárosból jött ember, amilyen én is vagyok. Az erdőben akár félhetünk is, hiszen a sűrű csend, az ismeretlen zúgás, a csörrenő bozót, az összezáruló bokrok veszélyt sugallhatnak. Ám bármennyire is csábító ez az elkoptatott metafora, a magyar főváros –minden átépítés és beruházás dacára – máig megőrzött valamit abból, hogy hajdanán takaros falvak és csinosodó kisvárosok hálózatát olvasztotta egybe. Ilyen sajátos kisvilág Pestújhely, ahol két hosszú utca fut párhuzamosan, melyek két különös nagyapa nevét viselik. Ez egyiket Bezsilla Nándornak, a másikat Szűcs Istvánnak hívták.

Nélkülük nem lett volna olyanná a XV. kerület kanyargós sakktáblára emlékeztető része, ahogyan még ma is megismerhetjük csendes vasárnapi séták vagy lassú biciklizések alkalmával. Bezsilla Nándor, a váci kegyesrendi gimnáziumban tanult ügyvéd kezdeményezte, hogy parcellázzák fel ezt a vidéket, hogy módos polgári lakok, szépen ápolt kertek épülhessenek rajta, s így a városrész alapító atyái egyikét tiszteli benne. Véletlen, vagy a Gondviselés keze, de egy másik piarista öregdiák, Szűcs István, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium köztisztviselője – micsoda ódon csengésű szó! – járt közben, hogy a Pestújhely elemi népiskolát, óvodát és kaszinót kapjon. Őt is díszpolgárrá választották, s nem csupán egy utca, hanem Bezsilla Nándorhoz hasonlóan emlékfa tudatja a helyi római katolikus templom körüli parkban, mennyit tettek ők ketten, hogy élhető és virágzó közösség bontakozzon ki.