„Mindaz, amiben hitt ez az ország, hogy a megerősödő polgári középosztály majd fenntart sok szolgáltatást, eltűnt. Mi pedig pont ennek a rétegnek az ellátására rendezkedtünk be” – a hét évvel ezelőtti felismerés nem töltötte el örömmel Tamás Lórántot, aztán mégis ez a helyzet adta számára a siker alapját. Na meg dédapja zsebórája. A kaposvári aranyműves, aki a rendszerváltáskor a siófoki buszpályaudvarnál hitelből nyitotta első ékszerüzletét, ma vagyonos szingapúri üzletemberek gyűjteményét gyarapítja a nevével fémjelzett egyedi karórákkal. Pedig ezekkel nem lehet úgy villogni, mint a Rolexekkel. Azaz: nem úgy lehet. Noha szerkesztőségünket nem fenyegeti a veszély, hogy valaha ilyen óránk legyen (tízmillió fölött van darabja), a magyar sikernek örülünk – akkor kivált, ha különleges teljesítmény adja az alapját. Az alábbi történet főszereplője esetében márpedig ehhez kétség sem férhet. Sztori.

Cirkalmas számok, patinás porcelánlapok, leheletkönnyű mutatók: másfél évszázad tünékeny pillanatairól mesélnek azok a dédapáktól örökölt, pazar megmunkálású zsebórák, amelyekbe Tamás Lóránt lehel új életet. A közelmúltban nyílt üzlete a Párisi Udvarban, itt kereste fel a Válasz Online – s a helyszínen egyszersmind a Fabergé első magyarországi márkakereskedését is megtaláltuk. A rendkívüli árukapcsolásról még szó esik majd, előbb azonban azt akartuk megtudni, a területen kétségkívül páratlan magyar sikerhez vezető út mégis honnan indult.

– Idilli családba születtem a kaposvári kertvárosba, két és fél évvel idősebb bátyám mellé. A tárgykészítés már kicsi gyerekkoromtól lefoglalt és rendre sikereket is arattam vele. Először egy helyi agyagos műhelyben akartam tanulni, de végül úgy alakult, hogy az ötvös mesterség, azon belül is az aranyművesség felé fordult az érdeklődésem – Tamás Lóránt szerint az anyagválasztás tulajdonképpen másodlagos. Ha az ember szeret tárgyakat alkotni, mindegy, mihez nyúl, öröm fakad belőle. A rendszerváltás előtti években, amikor úgy döntött, aranyműves lesz, az Állami Pénzverdében folyt a gyakorlati oktatás, az ottani mesterek azonban nem szerették megosztani a tudásukat. „Közöttük mindig érezhető volt a szakmai féltékenység. Amikor az ember betoppant a műhelybe, általában felálltak, lesöpörték a kezüket és elmentek uzsonnázni.” Miután megfelelt a felvételin és a 170 jelentkező közül kiválasztott 6-7 szerencsés között elkezdhette tanulmányait, egy siófoki aranyművesnél helyezkedett el gyakornokként – ezzel párhuzamosan Budapestre járt elsajátítani a szakma elméleti alapjait.

Leginkább az elméleti alapokat. Merthogy akkoriban az aranyművesek egyetlen anyagot nem használhattak a tárgyalkotáshoz: aranyat, hiszen az állami monopóliumnak számított.