„Talán olyan hős akartam lenni, mint Nemecsek” – brazil sztárkiadó magyar gyökereiről és betegségéről
Hosszú évek munkájával építette fel Brazíliában Dél-Amerika egyik legfontosabb kiadóját Luiz Schwarz, akinek édesapja még Budapesten született és túlélte a holokausztot. Családja történetéről és saját életéről szóló könyve mindenütt nagy sikert aratott: az idehaza a Jelenkor kiadó által megjelentetett Légszomj című kötetet holnap mutatják be a Margó fesztiválon. Miközben Schwarz látszólag sikeres életet él, depressziótól és bipoláris személyiségzavartól szenved. A még az Izraelt érő terrortámadás előtt készült interjúban az író felidézi, hogy a könyv ötlete családja egykori otthona, a Paulay Ede utcai bérhaz udvarán állva született meg, miközben folytak a könnyei.
Fuss – alighanem ez Luiz Schwarz életének legfontosabb szava. Édesapjának mondta ezt nagyapja, egy marhavagonban: előbbi megfogadta utóbbi tanácsát. André, a fiú túlélte, Brazíliába vándorolt, családot alapított egy Horvátországból származó, szintén holokauszttúlélő lánnyal – és aztán egész életében szenvedett a bűntudattól. Édesapja ugyanis soha nem tért vissza Bergen-Belsenből és családjukat is megtizedelte a vészkorszak. Luiz Schwarz egy gyötrődő apa, egy szintén traumatizált anya és egy széthulló házasság terhével birkózott egész életében. Családot alapított, felépítette a Companhia das Letras nevű céget, amely Brazília egyik legjelentősebb szépirodalmi kiadója lett, és közben kevesen tudtak arról, hogyan küzd démonaival. Ennek lenyomata a megrendítő erejű könyv.
×××
– A legtöbb magyar gyökerekkel rendelkező ember viszonyul valahogy az országhoz, de az érzelmek a gyűlölettől az imádatig széles skálán mozoghatnak. Önnek mit jelent magyar zsidó háttere?
– Nagyon sokat. Első néhány évemet magyar családok hozzám hasonló korú gyerekeivel töltöttem és minden hétvégén elmentem a magyar klubba, ahol apám a barátaival kártyázott. Leginkább a magyar konyhát ismerem meg dalokat, amiket apám néha összejöveteleken énekelt. Amikor felnőve elmesélte nekünk a saját történetét, magyarországi múltját, azt úgy éltem meg, mint a sajátomat. Bizonyos értelemben ezt az életet narrálom a könyvben.
– Járt valaha édesapja szülőföldjén?
– Igen, kétszer, feleségemmel együtt kerestük fel Budapestet. Első utazásunk idején apám még élt és megadta a címet, ahol felnőtt. Elmentem tehát a Paulay Ede utca 43. szám alatt található bérházba, ahol a kaput nyitva találtam.
Bementen a belső udvarra, ahonnan láthattam apám gyermekéveinek kis lakását: nem tudtam megállítani a könnyeimet, amik később szintén eleredtek a Dohány utcai gyönyörű zsinagógában.