„A NER hosszú évtizedében élve az ellenzékiségről vitázni – akármilyen előjellel – olyan, mint egy halott felett állva az egészséges bélműködés rejtelmeiről eszmét cserélni. Már csak Gyurcsány Ferenc időtlenül romantikus ölelése maradt nekünk” – írja Ficsor Benedek. A Magyar Hang szerkesztőjének válasza a lapunkban megjelent vitaindítóra.

Tisztelem Lányi Andrást. Irodalmi munkássága okán éppúgy, mint oktatói tevékenysége miatt, ami pedig ezeken túl is állandó csodálattal tölt el, az a fásult elmével nehezen felfogható elkötelezettsége az eleve vesztes ügyek iránt. Talán senki sem fektet annyi energiát a magyar ellenzékiség definiálásába, és így a reménytelen helyzet racionalizáláson keresztüli felmérésébe, mint ő. Harmadik utas filozófiája azonban nemcsak a háború egyre rémisztőbb tapasztalatának tükrében tűnik megvalósíthatatlannak, de még a sosem létezett békeidők közepette is inkább látszott szépirodalmi világépítésnek, mint plauzibilis politikai programnak.

Az utópia a jövőben megteremteni kívánt eszményi – vagy ahhoz közelítő – társadalom modelljét foglalja a szigorú szükségszerűségektől szándékosan eltekintő rendszerbe. Eredeti jelentése szerint „nem-föld”, vagy „nem-hely”, tehát valami olyasmi, ami sosem létezett, és az emberi meghatározottság irányából nézve sosem létezhet. Lányi Andrást egy nem-hely teoretikusaként képzelem el, amint roppant elméletalkotói magányában dolgozik az emberiség megmentéséért.