E rövid kis elmélkedés afféle nemzedéki látlelet szeretne lenni: egy 45 éves ember tűnődése, aki közel két évtizede hagyta el szülővárosát, s minden visszatérése alkalmával mintha jobban érezné ott magát. Vendégszerzőnk, Papp István történész személyes hangú írása szülővárosáról, Mezőtúrról, valamint az otthonosságról, a kifutó generációkról, az alföldi kisvárosok öntudatáról és a reményről.

Amikor az idő barázdái újabb és újabb köröket formálnak életünk térképén, hajlamossá leszünk átgondolni némely dolgokat. Ilyesféle lehet az otthon fogalma. Ez nem azonos a fizikailag birtokolt és lakott ingatlannal. Több annál. Nem csupán egy lakás vagy ház: beleértődik a környékbeli utcák hálózata, a táj, ahol megtelepedtek őseink, az ismerősök, akik még futnak, s azok is, akiknek futása már véget ért e világban. Meg persze az emlékeink, melyek makacsul és szelíden elébünk tolulnak, s megcsiklandoznak minket, mint Proust regényében a sütemény illata.

E sorok írója azzal a szándékkal készített úti jegyzeteket, hogy bemutassa mindazt, amit néhány óra alatt szülővárosából felmarkolhat, s arra döbbent rá, hogy ezáltal saját magát tudja egy kicsit jobban elfogadni. Még sosem vetemedtem ilyesmire. Lányaimmal együtt indultam el Mezőtúrra, ahol felnevelődtem, s 27 éves koromig éltem, apró kis célok megvalósítása érdekében. Hajdan mezővárosnak hívták e települést, ami három táj: a Nagykunság, a Sárrét és a Körös-völgye találkozásánál terpeszkedett el, mint az ebéd után jólesően nyújtózkodó kisgyerek. Az útra kelésnek nincsen különösebb indoka: ellátogatunk a temetőbe, ebédelünk, fagyizunk, kicsit számba vesszük a helytörténeti irodalom legújabb termését, veszünk néhány szemrevaló, de még inkább hasznos fazekas portékát, majd visszajövünk Pestre. Már-már haszontalan, szinte felesleges bolyongás, ami világunk szigorúan feloszlott, menetrendszerű, időben és térben gondosan kiporciózott keretébe nem is igen illeszthető be.

Erről az útról szeretnék elmondani néhány apróságot a kedves olvasónak, ha még kitart a figyelme. A módszert kedves íróimtól loptam: Móricz mindig tartott magánál jegyzetfüzetet, hogy egy füst alatt feljegyezze az ország bármelyik szegletében hallott történeteket, s most én is hozok egy kis füzetkét, meg tollat. No persze a hosszú idő után hazalátogatok, s összevetem a jelen állapotait a múltammal-műfaj két csúcsteljesítménye a Puszták népe és az Anyám könnyű álmot ígér. Illyés és Sütő könyveit szociográfiaként is lehet olvasni, meg írói helykeresésként is arról,

mit is gondolok egyén és közösség, történelem és technikai változások, hagyomány és modernség sokat tárgyalt viszonyáról.