A népe sorsáért haragvó király – rendhagyó gondolatok Tamás Gáspár Miklósról
Örököse és egyik utolsó nagy képviselője volt annak a hagyománynak, prófétai értelmiségi szerepfelfogásnak, amit egy másik nagy erdélyi, Szabó Dezső képviselt a két háború között, és amely apjára, az erdélyi újságíró Tamás Gáspárra is nagy hatást gyakorolt. E párhuzam természetesen hatalmas eszmetörténeti paradoxon. Papp István nekrológja.
A két világháború közötti Erdély talán legjobb, szabadelvű napilapjában, a Brassói Lapokban egy fiatal novellista és újságíró, később a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, az Igazság és az Utunk című erdélyi lapok belső munkatársa első szárnypróbálgatásainak egyikét olvashatták. Nem túlzás azt mondani, hogy egy nemzedék nyilatkozott meg rajta keresztül:
„Amikor Szabó Dezső nevével találkozom, diákkori lázaim és lázadásaim, álmaim és vágyaim, a kölyök-évek legszebb emlékei elevenülnek. Az ő látásán keresztül folytak belém legelőször a világ dolgai, hogy a székelyudvarhelyi sárból eszméljek és eszméltessek. Benne láttam a férfit, az örökösen lázadót, a soha meg nem alkuvót, a magyar élet robosztus újraépítőjét. […] A magyar nyelv csodálatos himnuszai áradtak felém írásaiból. Pázmány, Csokonai, Petőfi, Arany, Móricz és Ady mellett magyarul soha szebben nem írtak. Mint népe sorsáért aggódó haragvó király, gyujtó szavakkal ostorozta a »népek tengerében« halálraszánt és önmagában szunnyadó magyarságot, ő, az írófejedelem.”
Fenti sorok írója Tamás Gáspár. A 23 éves, székely paraszti ősökkel büszkélkedő szabómester fia lobogó fehér inges ifjúként Szatmáron ismerkedett meg a helybeli zsidó kórház ápolónőjével. A két ifjú kommunista, a román nemzetállam két elnyomott kisebbségének sarja hamarosan összekötötte életét, s az ő frigyükből született Kolozsvárott Tamás Gáspár Miklós. Bizonyára sokat írnak majd filozófusi munkásságáról, közírói működéséről, politikai gondolkodásáról. Ennek sok-sok nálam avatottabb szakértője akad. Most, a gyász óráiban csupán arra vállalkozom, hogy számba vegyem, kinek az örökségét vitte tovább a rettenthetetlen republikánus, akitől látszólag oly távol állt címbe emelt király szerepe.
Amikor a hagyományokról oly könnyen lemondó, s a szokásokat, ünnepeket, az ősök útjának folytatását oly könnyen elhagyó korunkban helyünket keressük, mindig kiemelkednek azok, akik képesek voltak továbbvinni valamilyen nemes szerepet, amely mélyen gyökeredzik a magyar múltban. S hangozzon bármilyen meghökkentően, mély meggyőződéssel vallom, hogy
Tamás Gáspár Miklós az egyik utolsó nagy alakja annak az értelmiségi hagyománynak és szerepnek, amelynek édesapja is szuggesztív hatása alá került.