Félelem, elkeseredés és fásultság jellemzi azoknak a vidéki tanároknak az életét, akiket legalább név nélkül sikerült rábírnunk arra, hogy nyilatkozzanak mindennapi küzdelmeikről a Válasz Online-nak. A budapesten tüntető vagy engedetlenkedő pedagógusoktól eltérően ők ugyanis még véleményt sem mernek nyilvánítani, annyira rettegnek a következményektől. Se tartalékuk, se lehetőségeik. Iskolák a tűréshatáron. Megrendítő közelkép.

A közelmúltban járta be a hír a hazai közéletet: több mint tízezer magyar diák tanul Ausztriában. Hogy közülük hányan ingáznak Magyarországról és hányan élnek „emigrációban”, nem tudni, de tény: aki a nyugati határsávban látja meg a napvilágot, annak könnyebb a magyar oktatásügy romjain átlépve egy stabilan finanszírozott oktatási rendszerben megtalálni a helyét. Miután felvillantottuk fővárosi elitiskolákban tanító pedagógusok történeteit, ideje képet adnunk a vidéki, azon belül is a nehezebb sorsú településeken élő tanárok helyzetéről.

Felvettük hát a kapcsolatot egy évtizedek óta az ország legszegényebb régiójában oktató, klasszikus értelemben vett  falusi tanítóval, aki a környék értelmiségijeként sikerrel hozta vissza a köztudatba az egykor szebb napokat látott település dicsőséges múltját és hagyományait, identitást és méltóságot adva ezáltal a helyieknek és turisztikai úticélként jelölve meg általa a helységet az ország térképén. Hogy melyik településről van szó, ezúttal nem írhatjuk le, ahogy a tanár nevét is el kell titkolnunk, a szavai alapján ugyanis, amelyekkel a környékbeli pedagógusok helyzetét írta le, egyértelművé vált: névvel vállalt nyilatkozattal könnyen létbizonytalanságba sodorhatnánk. Ezt mindenképp szeretnénk elkerülni.