Merre tart a Válasz Online? – Papp István történész levele és szerkesztőségünk válasza
„A felvállalt tradíció és a lap jelen iránya nem esik egybe, a Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi” – írja szerkesztőségünknek küldött véleményében Papp István. A történész az utolsó Válasz folyóirat 75 évvel ezelőtti megjelenésének apropóján készült interjúnkat kommentálva töpreng a népiek örökségén. Vitára ingerlő gondolatai után szerkesztőségünk válasza olvasható.
Papp István történész levele
Szokás mondani, hogy a megszűnő hagyományok korában élünk. Egyre kevésbé kötnek és irányítanak minket azok a minták, szokások, eszmék, melyeket elődeinktől kaptunk. Nincsenek már átfogó világmagyarázatok, széles ideák, melyekből napi cselekvéseinket levezetnénk. Hiányoznak a sok évtizedes töretlen folytonossággal bíró könyvkiadók, folyóiratok, egyesületek, utca- és térnevek. Mintha Magyarország az örökös változás és a naponkénti újrakezdés lázában égne. Persze a hagyomány, amennyire felszabadít, éppen annyira meg is köt. Hiszen, ha hűek akarunk lenni valamihez, ami már a múlt tartományában létezik, akkor meg kell erőltetnünk szellemünket, hogy megtaláljuk a kapcsolódás módját, felfedezzük azt, ami a régiekben és bennünk közös. Ez sosem volt könnyű vállalkozás, s még nehezebb az egyperces videók korában. Mégis, azt hiszem, sosem volt annyira szükség a világos, egyértelmű, tisztázó gondolkodásra, mint manapság. Hiszen ahogyan a múltról vélekedünk, az alapján cselekszünk a jelenben is.
Nagyon kevés olyan magyar sajtótermék akad, amely valamiféle szellemi folytonosság, egy régi (eszme)történeti hagyomány vállalásának és ápolásának igényével lépne fel. A fehér hollók egyike a Válasz Online, mely nevében legalábbis egy hajdani magyar szellemi irányzatra hivatkozik. Sőt ezen csoporthoz, a népi mozgalomhoz tartozó Tamási Áron sokat idézett mondatát választotta mottóként. Önmagában dicséretes ez a törekvés, s jómagam is azért olvasom e lapot, mert még mindig hiszem – makacsul és idejétmúltan –, hogy abból a szellemi kincsből, melyet a népiség legjava felhalmozott, még nekünk is jut némi töredék.
Éppen ezért gondolkoztatott el két írás is, mely az elmúlt napokban megjelent, s bizonyosan nem a tisztánlátás, hanem a dühtől felkavarodott, poros zavarosság irányába vitt minket. Illetve egy olyan utat sugall, amely nagyon is régi, sok felől ismerős, melyen – ismerjük el tisztességesen – nem egy nagysága járt a magyar szellemnek, csak éppen nem azok, akik hajdanán a Válasz szellemi körébe tartoztak. Sajátos jelenségnek vagyunk tanúi: