Március közepén robbant a hír, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin ellen, múlt héten Gulyás Gergely kancelláriaminiszter közölte: Magyarországon mégsem fognák el az orosz elnököt. Nemzetközi jogász vendégszerzőnk a probléma mélyére néz és megállapítja: nem a Római statútum ellentétes a magyar Alaptörvénnyel, hanem az a tény, hogy a kihirdetés több mint húsz éve hiányzik. Pedig sokszor jelezték az elmúlt években, hogy meg kellene már tenni. Háttér.

A nemzetközi jog magyarországi megítéléséről Bibó István keserű szavai a mai napig aktuálisak: „Az emberek valósággal skizofrén módon foglalnak állást a nemzetközi joggal szemben: egyszer minden tárgyi alap nélkül azt várják tőle, hogy puszta létezésének erejénél fogva tartsa vissza az államokat, közöttük a nagyhatalmakat nemzetközi deliktumok elkövetésétől, főleg háború indításától, más népek leigázásától, s ha ilyent mégis elkövetnek, őket ezért példásan büntesse meg; mikor azután kiderül, hogy a nemzetközi jog erre nem képes, akkor átesnek a másik végletbe, s az egészet valami világméretű humbugnak, világméretű képmutatásnak könyvelik el.” (Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai)

Sovány vigasz, hogy ez az ambivalens hozzáállás közel sem kizárólagos magyar sajátosság, a világ legtöbb országában jelen van valamilyen mértékben. A kritikák érthetőek: a nemzetközi jog egy olyan szabályozási térben jött létre és működik, ahol nincs egy, a szabályok kikényszerítésére képes, a jogalanyok felett álló hatalmi gépezet. Ennek ellenére a nemzetközi jog, mint a szuverén entitások közötti viszonyok szabályozása, szükségszerűen létezik, írásos emlékei az írás kezdetéig nyúlnak vissza, így túlzás nélkül állítható, hogy lényegében az első civilizációkkal egyidősnek nevezhető. A nemzetközi jog azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult: tartalma és résztvevőinek száma bővült, egyes szabályozási területeken kialakult alrendszerei pedig jelentős mértékben specializálódtak. Ennek jegyében részletesebb szabályozások születtek, de ezek az alrendszerek (emberi jogok, befektetésvédelem, nemzetközi büntetőjog stb.) egyben távolodni is kezdtek egymástól.

Csak az utóbbi két-három évtizedben is több ilyen koncepcionális változás történt, amelyek jellemzően nem érték el a hazai közvélemény ingerküszöbét. A közvéleményhez hasonlóan a magyar jogásztársadalom jelentős, de egyre csökkenő része is inkább egyfajta egzotikumként, távoli, talán inkább bájos, de erélytelen rokonként tekintett (le) a nemzetközi jogra – jobb esetben. Rosszabb esetben hatékonyságának relatíve kis számú, de látványos problémái miatt a nemzetközi jog létezését is tagadja – holott e logika épp olyan, mintha egy felkavaró bűncselekmény magas látenciájából a büntetőjog egészének létezését vonnánk kétségbe.