„Az irodalom, és a hit abban, amiről az irodalom szól, erőt ad az élethez.” Sajó Tamás művészettörténész, a Wang folyó versei szerkesztőjének emlékezése néhai mesteréről, Jelenits Istvánról. A szeptember végén elhunyt piarista szerzetest kedden helyezték örök nyugalomra a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben.

Ceci n’est pas une nécrologie.

Ez nem egy nekrológ. Főleg azért nem, mert nem egy halottról szól, hanem egy túlélőről, rólam, és egy másik túlélőről, aki ha meghalt is, valamilyen módon bennem él tovább, amíg csak én élek, és arról, hogy mindez hogyan történt.

„A tibeti hegyek között ért a hír, hogy 92 éves korában meghalt Jelenits István, aki, mint sokaknak, nekem is meghatározó tanárom volt a pesti piarista gimnáziumban. Még a kézírásom is az övé. Isten vele.”

Ezt a rövid posztomat találta meg a Válasz Online, s arra kértek, írjam meg, hogyan is lett a kézírása az enyém.

Amikor előadást tartott, szabadon, szellemesen, töprengve, „meg-megállva”, mintha akkor és számunkra fogalmazná meg először, időnként a táblára jegyezte a kulcsszavakat, elegáns folyamatábrában szétosztva az anyagot, nyilakkal, hullámvonalakkal és más viszonyjelekkel jelölve a kapcsolatokat, szinte egyfolytában elemezve saját szövegét, posztmodern módon a szabad előadással párhuzamosan feltárva annak logikai struktúráját. Ebből tanultam meg jegyzetelni, logikusan szintetizálni tartalmakat, annyira, hogy jegyzetfüzeteimet más tanáraim később mindig el akarták kérni, hogy ők maguk is jobban értsék, mit mondtak, s egyetemi művészettörténeti vizsgáimra készített jegyzeteimet az egész évfolyam másolta, sőt később megdöbbenve láttam, hogy a következő generációk fénymásolt könyvet állítottak össze belőlük, amelyet éveken át sokszorosítottak.

Nyomtatott kisbetűkkel írt, de ezeket mégis többnyire összekötötte, csak másként, mint az iskolás láncbetűket. Ahogy írta, láttam, hogyan görbíti, milyen eredeti megoldásokkal él a betűk megformálásában, hogy mindegyik illeszkedjék az írás duktusába, de mindegyiknek meglegyen a maga apró, szabad, improvizatív kifutása is; milyen váratlan és szellemes módon kapcsolja őket, milyen ligatúrákat hoz létre belőlük, mintha egy csak betűkből álló Menő Manó futott volna végig a táblán. Ez a kreativitás, a rendnek és a kalligrafikus szabadságnak az együttese nyűgözött le benne, miközben a táblát a füzetembe másoltam, addig-addig, hogy a kézírása a kezembe ment. Nem a puszta utánzás révén, hanem inkább, ahogy a jegyzetelésnél, a kreatív elv megértése vezetett hasonló eredményre.

Az anyaghoz is hasonló kreativitással viszonyult. A közvélekedéssel, közhelyekkel szemben mindig felszólalt,

minden helyzetben látva és bemutatva az árnyaltságot, hogy mennyire nem fekete-fehér, mennyire sokféle szempontot figyelembe kell venni,