„A lengyelek hagyományosan két nagy politikai táborra oszlanak, és e kettő valósággal gyűlöli egymást. A választások közeledtével nem a politikai programokról folyik a közbeszéd, hanem rendszerint mindkét fél azt bizonygatja a választóknak, hogy mennyi okuk van gyűlölni az ellenséges oldalt. Mivel az egyház is alaposan belebonyolódott ezekbe a politikai játszmákba, elveszítette közvetítő szerepét” – fogalmaz Jakub Kołacz lengyel jezsuita, korábbi rendtartományfőnök, a legnagyobb lengyelországi katolikus kiadó és a leglátogatottabb lengyel katolikus internetes portál igazgatója. Horváth Árpád A Szív számára készült interjúját a jezsuita magazinnal való együttműködésünk keretében teljes terjedelmében közöljük.

– Hogyan írná le Szent II. János Pál pápa örökségét, melyet a lengyel egyházra hagyott? Miért lehetnek hálásak a lengyelországi katolikusok, ha a lengyel pápára gondolnak?

– Amikor Karol Wojtyła, közvetlenül a megválasztása után – immáron II. János Pál pápaként – a Szent Péter tér erkélyére lépett, az előtte éljenző hatalmas tömegnek egyebek mellett azt mondta, hogy ő egy távoli országból érkezett. Ezt azért is mondhatta az új pápa, mert előtte évszázadokon át olaszok voltak Róma püspökei, ehhez képest ő csakugyan egy távoli országból érkezett a Vatikánba. Földrajzi értelemben Lengyelország egyáltalán nincs túl messze Itáliától, legalábbis sok más országhoz képest. A lengyelek többsége mégis érezhetett úgy, hogy Európa szabadabb része nagyon távol van tőlük, mert akkor még megvolt a vasfüggöny, a berlini fal. II. János Pál pápa nyitott egy rést a kelet-európaiak számára ezen a falon, egyúttal tudatosította a világgal, hogy Keletnek és Nyugatnak össze kell tartoznia. Mindenesetre ekkor még nem lehetett világosan látni, hogy a kommunista blokk térfeléről érkező szláv pápának pontosan milyen hatása lesz a világegyházra, illetve Lengyelországra.

A lengyelek nagyon önérzetes nép, büszke emberek, egy kissé talán hiúak is, nagyon szeretik, ha dicsérik őket. Szent II. János Pálnak köszönhetően a világ jobban megismerte a múltjukat és jelenüket, és nagyon sok mindenért elkezdték dicsérni a pápa népét, sőt felnézni rájuk, ami természetesen nagyon jólesett minden lengyelnek. Csakhamar bekerült a nemzetközi nyelvhasználatba a Szolidaritás mozgalom mint az ellenállás példája, és az egyház mint anyaszentegyház, a szabadságra vágyó gyermekek, az elnyomottak oltalmazójának képe. Akkoriban Lengyelországban szinte mindenki járt templomba, aki nem volt kommunista.

Valóban népegyház voltunk, és a keresztény vallásosság reális alternatívát jelentett a deklaráltan istentelen és a másként gondolkodókat kíméletlenül elnyomó kommunista hatalommal szemben.