Statikusnak szánták, suszter lett belőle. És milyen szerencse, hogy így történt, mert Mosonyi Panni túrabakancsai ma a világ legjobb lábbelijeivel is felveszik a versenyt. A budai hegyektől a Mount Everestig, akárhol. A szétvert magyar cipőgyártástól a brit királyi pár titkos lábméretén át a hegyek hívásáig sok mindenről beszélgettünk vele a műhelyben, ahol az országunk nevében átadott koronázási ajándékok, a két pár személyre szóló Mauna bakancs elkészült. Folytatjuk sorozatunkat, amelyben olyan magyarokat mutatunk be, akiknél a siker nem kapcsolatok, hanem ötlet és munka eredménye. Portré.

Mosonyi Panni, a magyar Mauna bakancs márka felépítője önfejűen és vakmerőn ugrott bele a maszek bizniszbe a szocializmus vízfejű óriásgyárainak árnyékéban, valamikor a nyolcvanas évek végén. „Akkoriban többezrével gyártották szovjet exportra az egyforma pár cipőket, a hazai boltokban csak azt lehetett kapni, ami ezekből visszamaradt. Nem volt választék, nem volt kitörési lehetőség” – kezdi a történetet Panni, amikor leülünk az apró nagymarosi üzletben, amely szellősen egybenyílik a műhellyel. Az udvarra néző ajtó tárva-nyitva marad, szabadon jár be rajta a fény meg az eltévedt bogarak, míg beszélgetünk. 

Azt a lehetőséget, hogy beálljon fogaskeréknek a sorozatgyártásba, Panni éppen úgy nem tudta elfogadni, mint annak idején a szülői óhajt, amely a rideg statikusi pályára hajtotta volna. A családban régóta bujkáló művészi véna lázadásra késztette és végül szépen rajzoló nagyapja, festőkört vezető rajztanár édesanyja után teljes mellszélességgel az alkotás felé fordult. „Szeretem a természetes anyagokat, lehettem volna fafaragó is, de ilyen szak nem volt” – mondja nevetve, amikor arról kérdezem, a Könnyűipari Műszaki Főiskolán miért éppen a bőrfeldolgozó ipari gyártmányfejlesztést választotta.

– Már akkor érződött, amikor főiskolások voltunk, hogy a szocializmus nem lesz tartható, így amikor végeztem, megalapítottuk a Sevró GMK-t. Az akkori üzlettársamnak, aki addig szőnyegszövéssel foglalkozott, már volt egy kis tapasztalata ebben az alkotó, szabadúszó életmódban, nekem pedig a végzettségem volt meg hozzá

– idézi fel azokat az időket, amelyek már a rendszerváltás éveire estek, s mint ilyenek, rendkívüli átalakulások tanúi is voltak. A régi, szép időkben virágzó magyar könnyűipart kiszolgáló alapanyaggyárakat, komoly bőr- és cipőgyárakat felvásárolták és tönkretették a külföldi gyártók, hogy ne jelentsenek konkurenciát számukra. Volt olyan is persze, amely magától tönkrement, mert nem tudott hirtelen akkora piacot találni magának, amekkorát a gyár termelése megkövetelt volna.