Feltűnőek a hasonlóságok Oroszország mostani ukrajnai és 1939-40-es, finnországi háborúja között. Noha nyelvrokonaink az ukránokhoz hasonlóan vitézül helytálltak az agresszióval szemben, a nemzetközi támogatás sem volt elegendő a döntőnek bizonyult orosz anyagfölénnyel szemben. A finnek megőrizhették függetlenségüket, területük jelentős részéről lemondani voltak kénytelenek, s a Szovjetunió, majd Oroszország befolyást gyakorolt külpolitikájukra. Nem lehettek például a nyugati katonai szövetségi rendszer tagjai – ezen éppen a mostani ukrajnai orosz agresszió miatt változtatnának. NATO-tagságukat azonban az a Magyarország akadályozza, amely annak idején még katonákat is küldött az oroszok elleni önvédelmi harchoz. Történelmi nagykép.

A nálánál kisebb és gyengébb szomszédos államot Oroszország biztonsági kockázatként azonosítja, majd mondvacsinált okokra hivatkozva lerohanja. A megtámadott gyengébb fél bátran védekezik; az előzetes tervekkel ellentétben Oroszország nemhogy a fővárost nem tudja menetből bevenni, de véres anyagháborúba bonyolódik, amelyben hatalmas veszteségeket szenved. Dávid és Góliát küzdelme megmozgatja a nemzetközi közvéleményt, a kis országba Nyugat-Európából áramlik a hadianyag, sőt az önkéntesek is. Az orosz hadsereg végül tanul a hibáiból, a fegyverszállítmányok nem ellensúlyozhatják a nagyhatalom nyomasztó túlerejét: a kisebbik állam végül kénytelen békéért folyamodni. Noha államiságát megőrizheti, kénytelen lemondani területének 9 százalékáról.

A jelenkori valósággal való minden hasonlóság nem pusztán véletlen műve.

A fentebb leírt eseménysor a békekötés kivételével vonatkozhatna a mostani orosz-ukrán háborúra is, pedig egy jóval korábbi történetet elevenít fel.