Szűkebb pátriája, Soltvadkert körül 20 kilométeres körzetben készíti képeit, amelyekkel világszintű pályázatokon hívja fel a figyelmet a magyar természetfotózásra, de állítja, hogy egy százszor száz méteres területen belül is díjnyertes fotók sorozatát lehet elkészíteni akárhol a természetben, ha van hozzá szeme az embernek. Daróczi Csabát, aki Máté Bencénél is többször – idén hetedszerre – lett az év természetfotósa, arról kérdeztük, mi a legfontosabb tulajdonsága egy jó természetfotósnak, hogyan kerültek a magyarok a világ legjobbjai közé, és mi mindenért kárpótolja, amikor a tanári munkát félretéve, „rekreációs céllal” kiül a lesbe fotózni.

Helyes kis fehér mudi fut elénk, amikor Daróczi Csaba kinyitja nekünk a kertkaput soltvadkerti házuk udvarán. A tanár házaspár otthonának fogadóterében rögtön szembetűnnek az Év természetfotósa-díj kis bronz vörösbegyei, amelyek között egy különös formájú kitüntetés is helyet kapott. – Ezt életem legemlékezetesebb versenyén, Dubajban kaptam 2019-ben, a szikes tavak madarairól készített drónvideómért. A pályázatra mindenki csak egy alkotást küldhet be és komoly a tét – mondja a természetfotós, felvillantva a verseny izgalmait. (Ez az a bizonyos Hamdan International Photography Award elnevezésű megmérettetés, amelyen pár napja a korábban nálunk is megszólaló Potyó Imre nyerte meg a Diversity elnevezésű fődíj kategóriát a dunavirágok rajzását megörökítő fotójáért.) Amikor Daróczi filmjével pályázott, a fődíj 120 ezer dollár volt, ő a negyediket hozta el a kategóriájában, és még azért is 10 ezer ütötte a markát.