Tompa Andrea nagy regényt írt, és nem azt a fajtát, amelyik nehezen adja magát. Sokszor nem halunk meg című könyve azonnal beszippantja az olvasót, rögtön otthon vagyunk benne, és ő egy krimi izgalmával mesél. Így is kell tennie, mert olyan történetet mond el, amit nem akarunk hallani. Már ezerszer elmondták nekünk, de Tompa új nézőpontot kínál. A holokauszt Erdélyben, magyar gyilkosokkal és embermentőkkel.

„Három réteg ruhát adtak rá, kopott pokrócba csavarták. A pokróc alá két kemény fedelű brosúrát csúsztattak. Úgy fekszik rajtuk, mintha rájuk lenne szegezve. Arca mozdulatlan, tekintete belekapaszkodik a magas házakba, a fákba, az oszlopokba. Visszafelé viszik oda, ahonnan reggel elhozták. Sokkal gyorsabban haladnak most, mint az ellenkező irányba. Az asszony karján a súlyos teherrel az orrán keresztül fújtat. Nem néz rá, nem néz senkire. A kis test átlebeg a városon. Május elseje van. Négyéves koráig elfelejt mindent.” 

Így kezdődik a regény. Hatásos nyitány, sokan idézik. Ki ez a gyerek? Fiú? Lány? Három réteg ruha? Két brosúra? Kopott pokróc? Miért?

Mire megfejtjük, már benne vagyunk a történetben. Egy csecsemő megmentőinek nézőpontjából látjuk az eseményeket a soknemzetiségű, sokvallású Erdélyben. Megint Magyarországhoz tartozik. Hitler adta vissza – ez az egyik kulcsmondata a regénynek, amely Erdély felől mutatja meg a huszadik század közepének borzalmait. Ha valaki nagymagyarkodásra vágyik, azt nem fogja megkapni a Jelenkor által kiadott regényből. Sokkal többet kap annál. 

Tompa Andreánál a történelem formálói nem jelennek meg a színen. Az írónő egyszerű, hétköznapi szereplőket rajzol. Kevés író tud ilyen erős, sokszínű karaktereket teremteni. 

Egy zsidó doktornő kisbabájára vigyázó székely dada, Erzsi szemén keresztül látjuk tehát a történéseket. A valódi főszereplők, az elpusztított váradi, kolozsvári, szebeni zsidóság nem jelenik meg arccal, névvel. Még névtelenül sem nagyon.

Úgy vagyunk az események sűrűjében, hogy azokat nem kell ismertetnie az írónak, mindenki tudja őket. Nincsenek nagy, drámai jelenetek, a feszültséget éppen az adja, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek.