Elég-e egy magyar történelmi film sikeréhez, hogy sokat kardoznak benne, és hogy azt üzeni, a magyarok mindig mindenkinél agyafúrtabbak és bátrabbak voltak? A 2,36 milliárd forintból készült Hadik alkotói szerint bőven, más mondanivalójuk meg úgysem volt Hadik András tábornokról, a barokk kor egyik legjelentősebb magyar hadvezéréről. Ismét olyan film született, amely az országhatáron túl értelmezhetetlen, és itthon is csak azoknak szól, aki a múltra legfeljebb giccses tabló formájában kíváncsiak. Kritika.

Nem, nem az Aranybulla szintje. Ez azért elmondható a március 9-én a mozikba érkező, nagyszabású magyar történelmi kalandfilmről, a Hadikról. A hazai filmgyártásban a történelmi filmek korszaka kezdődött el Andy Vajna halála után, és sorra érkeznek a magyar múlt nagy eseményeit feldolgozó mozik. Az elsőként bemutatott Aranybulla-sorozat azonban olyan botrányosan, nézhetetlenül rossz volt, hogy az utána következők már attól sokkal jobb minőségűnek látszanak, hogy nagyjából megfelelnek a filmkészítés alapvető szabályainak. A léc nem egyszerűen alacsonyan van, hanem Rákay Philip a biztonság kedvéért elásta.

Ebben az összevetésben a Hadik kétségtelenül nagy előrelépés: teljesen filmszerű, van sztorija, sodrása, szépek a képei, profik a kardozós-lovas jelenetek, hihetők a helyszínek és a díszletek, elfogadható minőségű a CGI. Utóbbi nélkül ezt a történetet, Hadik András 1757-es huszárkalandját nehéz is lenne elmesélni, hiszen a 18. századi Berlinnek meg kell valahogy jelennie nagytotálban, kívülről, a falakon túlról nézve. Túlzás lenne azt mondani, hogy a város (vagy a szintén nagytotálban mutatott Bécs) valóságosnak tűnik, de némi jóindulattal az illúzió azért működik. A valóságos helyszínek – a komáromi erődöt, a keszthelyi és a péceli kastély belső tereit lehetett többek közt felismerni – nem annyira túlhasználtak, hogy az zavaró legyen.