„Számomra mindaz, amit manapság átélünk: a forróságban megfúló gyümölcsfák, a hirtelen lecsapó viharos orkánok, a meglepetésszerű lehűlések annak a világnak az elmúltát jelzik, amelyet oly nagyon szeretek, s amely ember és természet azonosságán alapul.” Papp István történész Válasz Online-nak küldött esszéje ember és természet kapcsolatáról, meg a pálinka több arcáról.

Az emberi kultúra a mezőgazdaságon nyugszik. Ünnepeink, szokásaik, rítusaink számos esetben arra az időszakra vezethetők vissza, amikor ember és természet még nem vált el egymástól. Mostani korunk számos zavara abból származik, hogy egyre inkább csak képzeteink, nem pedig tapasztalataink vannak a világ dolgairól. Igaz ez az egyik legnépszerűbb magyar gyümölcsre, a szilvára, és a belőle főzött pálinkára. Milyen tanulságok vonhatók le mindebből? Az alábbi írás erre keresi a választ.

×××

Az újlaki katolikus templom oldalában várakozom. Az egyre szaporábban verdeső esőben a ferde járda szélén bidergek, abban bízva, hogy nem csorog a nyakamba a tetőről lezúduló víz. Hamarosan begördül a fehér kisteherautó, melyet úgy harmadáig raktak ládákkal. A magyar Svájcból, a Kecskemét melletti Helvéciáról jött a szilva, amiből tíz kilót vettünk. Hajdanán a honi gyümölcs- és zöldségtermesztés arany háromszöge volt a Duna és Tisza köze, manapság csöpögtető öntözéssel óvják és nevelik ezt a kiváló szilvát. Fanyar, savanykás ízt érzek a számban, ahogy ketté harapok egy szemet. A húsa szikkadt és száraz, inkább zöldes, mint sárgás, bőven nyeli majd a cukrot.

Egy katolikus gyülekezeti tagok által szervezett egyesület révén találkozom a gazdával, a második és harmadik kerület határán. Ahogy a közgazdasági tankönyvek megírják: a fogyasztók és termelők jönnek össze Budapest különböző pontjain, jellemzően plébániák szomszédságában. Sonkát és szalonnát éppen úgy lehet itt kapni, mint málnát és barackot, Nagykörűtől kezdve Varsányon át Drégelypalánkig kelnek fel kora reggel, hogy friss árut szedjenek le, és hozzanak el nekünk.

Ahogy visszafele ballagok az immár derekasan szakadó esőben, furcsa jelenségre figyelek fel. Jó néhány ismerőssel, kollégával, szomszéddal találkozom, s mindenki azt tudakolja a hatalmas, gombócnak óriási szilvákra bökve: pálinka lesz belőle? A sokadik véleménynél már kicsit ráncolom a homlokom; hát ennyire erős az égetett szesz vonzása? Vagy ennyire nincs ötletünk, hogy mit kezdhetünk e csodálatos gyümölccsel? Hiszen lehetne belőle lekvár, befőtt, kompót, vagy csak nyersen elfogyasztott eledel, meg persze gombóc alapanyaga, mégis mintha a többség számára valamiféle evidencia lenne: ha szilva, akkor abból csak pálinka születhet.