El Grecóban erősek vagyunk: Spanyolországon kívül Budapesten található műveinek legjelentősebb gyűjteménye. Öt festmény a Szépművészeti Múzeumban, amely most egy vásárlással újabb tétellel gyarapodott. Gonzaga Szent Alajos portréja pont akkor érkezett meg, amikor egy nemzetközi szinten is jelentős, rendkívül gazdag kiállítás mutatja be az avantgárd előfutárának tartott különös festő életművét. A beteg, szent fiú megkapó portréja száz éve Nemes Marcell műgyűjtőé volt. Akkor hiába ajánlotta megvételre a képeit a magyar államnak, a műveket hagyták külföldre vándorolni.

El Greco a legnagyobb húzónevek egyike a régi mesterek közül, a Szépművészeti Múzeumban rendezett nagyszabású kiállítása eleve biztos sikerre volt ítélve. Miközben a spanyol ellenreformációs barokk a legkevésbé sem tartozik a népszerű korszakok közé, El Greco behozza a látogatókat. Modern és friss, teljesen kilóg korának művészetéből, izgalmas, egyedi, különleges. És mégis, ha egy százhúsz évvel ezelőtt élt, művelt budapesti polgárral beszélgetnénk, El Greco neve nem váltana ki belőle ehhez hasonló hatást. Valószínűleg semmilyen hatást nem váltana ki, mert nem ismerné.

Az európai művészet kánonja sokáig jóval képlékenyebb volt, mint ahogy gondolnánk. A ma a legnagyobbak közé sorolt alkotók egy részét a 20. század elején másod- és harmadrangú festőnek tartották, köztük El Grecót is (vagy Caravaggiót). A spanyol barokkból az akkori közönség még mindig Murillót értékelte a legtöbbre, bár kezdett már kimenni a divatból, még Velázquezt is újra fel kellett fedezni néhány évtizeddel korábban. El Greco nem volt világhírű, ahogy a saját korában sem volt az: a halála után háromszáz évvel futott be igazán nagy pályát. Jelentős részben ez magyarázza, miért lett Budapest a 20. század eleji El Greco-kultusz egyik európai központja, és hogyan válhatott pont a Szépművészeti Múzeum öt jelentős művének birtokosává.