Nem az volt a ma 498 éve elszenvedett mohácsi vereség oka, amit az iskolában tanítottak nekünk
A nemesek önzése, a marakodás, a hatalomvágy, a parasztság elnyomása és a nyugat árulása ásta meg a tömegsírok helyét – évszázadok alatt lett általános ez a kép a mohácsi csatavesztéssel kapcsolatban. Ma, a csata 498. évfordulóján Varga Szabolcs, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa mondott beszédet a mohácsi síkon. A Válasz Online teljes terjedelmében közli a szöveget, amely megcáfolja az összes belénk égett hiedelmet, s rámutat a végzetes csatavesztés valódi okára. Aktuális tanulságoktól sem mentes sorok következnek.
Mióta 1976. augusztus 29-én elhangzott ezen a helyen az első beszéd, az újabb és újabb évfordulók egyre nagyobb terhet róttak a felkért szónokokra, hogy vajon mit is lehet még elmondani a mohácsi csata hőseire emlékezve, ami nem fog rosszul öregedni, ami képes hálót fonni az 500 éve itt küzdők és a kései emlékezők között. A feladat korántsem egyszerű, ahogyan érzékelte ezt már az 1976-ban beszédre kényszerített, mindenben és annak ellenkezőjében is őszintén hívő Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront elnöke is, aki épp a parasztság és a munkásosztály egymásra találásáról delirált az összegyűlteknek. Tehette ezt a magyar parasztság szétverése után tíz és a Dózsa-emlékév után két évvel, senki nem kérte rajta számon.
Ám ő is csupán egyetlen szem volt a láncban, az emlékezet hosszú füzérében, amely észrevétlenül benőtte a tömegsírokra épült emlékhelyet. Hiszen Losontzi István már 1781-ben úgy írt a tankönyvként használt Hármas kis tükör című könyvében, ahogy két és fél évszázaddal az események után illik: távolságtartóan, pátosz nélkül. „Ennek idejében a’ Török Tsászár Suliman nagy haddal jött Magyarország ellen 1521-ben. Belgrádot, Szabatsot Serviában meg vette. Az után 1526-ban, Lajos Királyal és a’ Magyarokkal Moháts mezején megütközvén, azokat szörnyen megverte. Elestenek e’ hartzon, 2 Ersekek, 6 Püspökök, 28 Föurak és 22 ezer alsóbb rendü személyek. Maga-is a’ Király Csele patak névi sáros vizben lovával együtt elveszett.”
A 18. század e józanságát azonban elmosta a romantika rettegése a nemzethaláltól, és Kisfaludy Károly és barátai már saját, a napóleoni háborúkat követő bukdácsoló koruk nyitányaként értelmezték Mohácsot. Persze nem hibáztathatók ezért, hiszen
a 16. századi humanisták szövegeiben bőven olvashattak az országot átható botrányokról, széthúzásról és korrupcióról.