A halálhoz való viszonyulásunk kettős: ha távoli és hátborzongató, akkor izgatja a fantáziánkat; ha viszont közeli, hétköznapi, csendes, akkor annyira megijeszt minket, hogy sokszor teljesen elutasítjuk. A hospice a haldokló betegeket és szeretteiket kíséri, de nem a halál áll a középpontjában, hanem a végsőkig megélhető, teljes élet. Hegedűs Katalint, a Hospice-Palliatív Egyesület volt vezetőjét kérdezte A SZÍV jezsuita magazin halálról, haldoklásról, gyászról és a száz éve született Polcz Alaine-ről. Molnár Cecília RSCJ interjúját a lapjaink közötti együttműködés keretében teljes terjedelmében közöljük halottak napja előestéjén.

– Hogyan találkozott a hospice-szal, és miként vált ez a téma és mozgalom szakmai élete fő fókuszává?

– Abban az időben már a Semmelweis Egyetemen dolgoztam, de amúgy bölcsész hátterem van: eredetileg magyar szakot végeztem, később szociológiát is meg mentálhigiénés képzéseket, gyász- és családterápiát. A hospice-ról először a kilencvenes évek elején hallottam Franciaországban, amikor ösztöndíjasként jártam ott, és nagyon jó példákat is láttam arra, hogyan működik. Amikor visszajöttem, elkezdtem kapcsolatokat keresni, hogyan lehetne Magyarországon meghonosítani. Akkor derült ki számomra, hogy az Országos Onkológiai Intézetben addigra már elkezdődött a szervezkedés a hospice körül, sőt létre is jött az első szervezet. Abban az időben ismerkedtem meg Polcz Alaine-nel és Muszbek Katalinnal [a Magyar Hospice Alapítvány vezetőjével – a szerk.], akik a magját alkották a hazai hospice-mozgalomnak. Tulajdonképpen ők hozták létre a Magyar Hospice Alapítványt az Onkológiai Intézetben. Kialakult egy nagyon jó kör, amelyben olyan illusztris személyeket is sikerült mozgósítani, mint Göncz Árpád akkori köztársasági elnök.

– Hogyan ismerkedett meg Polcz Alaine-nel? Milyennek látta?