Sikeres szakember, népszerű tanár volt, aki rengeteget dolgozott a természettudományos pedagógushiány felszámolásáért. Szakmány Csaba, a Trefort vezetőtanára, akit a kémiaoktatás fejlesztéséért és tehetséggondozó tevékenységéért a Richter a Magyar Kémiaoktatásért Díjjal tüntetett ki, és akit tavaly májusban mi is megszólaltattunk podcastunkban, év végén felmondott. Nem feladta, nem kiégett, nem vált közömbössé mindaz iránt, amiért addig küzdött. Egyszerűen nem tudta eltartani többé a családját. A kémia–fizika szakos tanárt arról kérdeztük, milyen érzés volt feladni a hivatását, hogyan árazta be magát a munkaerőpiacon, miért mérhetetlen a tanári teljesítmény és hogyan lehetne megfordítani az oktatás szakadék felé száguldó mozdonyát. Nagyinterjú.

– A százéves Gödöllői Premontrei Apátságban ülünk, a szomszédos épületben ’92-ben indult újra a rend által fenntartott iskola. Mi minden köti ide?

– Pont huszonöt éve itt kezdtem az iskolai tanulmányaimat és tizedikes koromban itt döntöttem el, hogy tanár leszek. Már akkor nagyon élveztem, hogy el tudtam magyarázni az osztálytársaimnak a fizikát. Boldog voltam, hogy így jobb jegyekhez segíthettem őket. Közben egyre tudatosabbá vált bennem, hogy ezzel akarok foglalkozni. A segíteni akarás indított el a tanári pályán, és ez segített át az egyetemi képzés nehézségein is. Ebben az iskolában kezdtem tanítani is, még a diploma előtt, néhány megüresedett órában. Amikor végeztem, teljes állásba kerültem itt. Mélyvízbe dobtak, rögtön kaptam egy 38 fős osztályt, heti 24 órával, de ismerős volt a környezet, jól ment, nagyon élveztem. Aztán elmentem Pestre, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumba, ahol később vezetőtanárként dolgoztam. Egészen tavaly tavaszig, amikor szembesültem azzal, hogy váltanom kell…

– Ne szaladjunk ennyire előre! Az elmúlt években nemcsak trefortos diákokat oktatott, de a Szabó Szabolcs Alapítvány önkéntes szakmai vezetője is lett. Ennyi szabadideje volt a tanítás mellett?