Ha nincs tanárhiány, miért kell napközis tanárként délelőtti órákat tartani, alsós tanárként felsősöket oktatni vagy több osztályt összevonva tanítani? Miért gondolják az oktatáspolitika szócsövei, hogy a szülők sem fogják látni a valóságot a számoktól, amikkel megpróbálják kiszúrni a szemüket? És miért költözött annyi család idén Ausztriába, ha a hazai iskolákban minden a legnagyobb rendben van? Tanévnyitó nagykép a magyar oktatás omladozó építményéről.

Eltelt a nyár, ma ismét becsöngetnek a magyar iskolákban, az azonban kérdés, hány tanárt és hány diákot talál ez a jelzés intézményen belül. Bár a kormányzati kommunikáció egész nyáron arról szólt, hogy minden rendben az oktatás terén, nincs itt semmi látnivaló, augusztus végére, a tanévnyitó értekezleteken már kirajzolódni látszott, milyen abszurd helyzeteket produkál a státusztörvény elfogadásával generált pályaelhagyási hullám. Kiderült az is: nem csak a tanárok állnak fel, de – ahogy Gulyás Gergely is elismerte – jó néhány diákkal kevesebb kezdi meg a hazai oktatási rendszerben a tanévet. Mára több mint tízezerre nőtt az osztrák iskolákba átvitt magyar gyerekek száma, nyáron egész családok szedték a sátorfájukat, hogy egy nyugodtabb élet reményében Ausztriába költözzenek. 

Aki csak a kormányzati kommunikációval szembesül, úgy érezheti, nem abban az országban él, ahonnan ezek az emberek elvándoroltak. Ha sorra vesszük, mi mindent állítanak a magyar kormány szócsövei oktatásügyben, rendre azt kell tapasztalnunk: ha velük nem is, az általuk felhozott számokkal szembejön a valóság.

Kezeletlen tanárhiány, diákhiány