Az egyik legsikeresebb magyar írónő újabb nőtörténeti kötetet írt. Szécsi Noémi öngyógyításként foglalkozik művelődéstörténettel, amíg ismét képes lesz a regényírásra. Akárhogy is, az olvasók nem panaszkodhatnak. Szécsi nem felejtett el írni, a Régen minden lánynak jutott férj pedig pompás irodalmi pletykákat szállít szigorú rendszerbe foglalva, és jó néhány érdekes felismeréshez juttatja a közönségét.

Mondjuk ki: Szécsi Noémi átverte olvasóit.

Szerencsére.

Nőtörténeti művet ígért, rendszerbe szedett gender kultúrtörténetet a múlt századforduló korszakáról, az 1867 és 1917 közötti fél évszázadról. És írt egy parádés irodalmi pletykagyűjteményt. Lelkiismeret-furdalást sem kell éreznie a tisztelt olvasónak, amiért könnyed történeteket olvas. A Régen minden lánynak jutott férj című kötet kinézetében is tisztes művelődéstörténetnek tűnik, és végső soron belül is az, az írónő nem parttalanul locsog a magyar irodalom intim titkairól, hanem dokumentálja és keretbe foglalja a magánéleti történéseket. A gendertörténeti váz adja a kötet újszerűségét, mert ezzel elgondolkodtató megközelítésbe helyezi a jól ismert szereplőket.

Főként irodalomszerető olvasóknak ajánlott, és persze azoknak, akik nem felesküdött feministák, de azt sem gondolják, hogy az elsődleges és másodlagos nemi jegyek határoznák meg egy ember értékét.

Kisebb adagokban a kormánypropaganda által meggyőzött párthívőknek is javallott, akik hörögni kezdenek a gender kifejezés hallatán.

Ha valaki elolvassa Szécsi Noémi könyvét már biztosan nem gondolja úgy, hogy a nemeknek nincs szerepük a társadalomban és a megítélésük nem változik koronként, mert ez a könyv éppen attól olyan megdöbbentő, ahogy az átalakulás gyorsaságát, fénysebességét érzékelteti.

Szécsi Noémi könyve bevallottan korábbi köteteinek mellékterméke. Első, meghatározó szakaszában az írónő regényeket írt, főként történelmieket, amelyekhez széleskörű kutatásra volt szüksége. Azután valahogy beleszeretett abba, hogy zsibárusok mellett térdel a piacokon és árvákról meg apácazárdákról készült fotókat keres. Vagy Vajda János költő válóperes aktájának megsárgult lapjaiba próbál betekintést nyerni. Esetleg megszerzi méltán elfelejtett ponyvaírók széttöredezett szélű regényeinek egy-egy agyonolvasott példányát, mert ezek az egykor kézről kézre adott, de művészi értéket nyomokban sem hordozó kiadványok legalább annyit elárulnak egy adott korról, mint a magas irodalom. Néha még többet is.