Az erőteljes külföldi hitelezésre, alacsony ipari termelékenységre és építőipari beruházásokra támaszkodó gazdasági modell nyílt rendszerválsága évekkel ezelőtt megkezdődött Törökországban, azonban hosszú idő után valós politikai kihívással is szembe kell néznie az Erdoğan-rezsimnek. A történelmi ellenség kemalista oldal mellé immár csatasorba álltak egykori szövetséges radikális jobboldali szereplők, ahogyan a kurdok is. De leváltható-e Recep Tayyip Erdoğan rendszere választások útján egy választási autokráciában, ahol az állami intézményeket, de a médiát is kézi vezérléssel irányítja az államfő? Ahol börtöncellák ajtajai is gyakran nyílnak meg ellenzéki politikusok, aktivisták, újságírók számára. A Választási földrajz oldalt is szerkesztő, az ELTE Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszékén PhD-hallgató vendégszerzőnk a török valóság mélyére ás – a hazai viszonyokkal való hasonlóság pedig csupán a véletlen műve. Vagy nem. Érdekfeszítő mélyelemzés.

Május 14-én vasárnap törökök tízmilliói járulnak az urnák elé, két különböző szavazócédulával a kezükben. Az egyiken négy elnökjelölt neve és arcképe lesz látható, míg a másikon annak a 25 pártnak a logója, amelyek a parlamenti helyek megszerzéséért versenyeznek. Előbbinek van nagyobb jelentősége, hiszen Recep Tayyip Erdoğan török elnök népszavazással szentesített egy számára kiemelten fontos közjogi változást: 2017 tavaszán, a mindenkori elnök kezébe helyezte a végrehajtó hatalom szinte egészét. Azóta nagyon magabiztosan megnyerte a 2018-as elnökválasztást is (meg sem kellett tartani a második fordulót), azonban az elmúlt években a mozgástere szinte kizárólag tűzoltásra korlátozódott.

Az ország gazdasági állapotát szemlélve mintha az ellenzéken belül is eluralkodott volna a „most vagy soha” hangulat. Ankarában március 6-án, a kora esti órákban olyan szereplők léptek ki kéz a kézben a megjelent újságírok elé, bejelentve közös elnökjelöltjüket és választási szövetségüket, akikről ezt még pár nappal korábban sem lehetett volna elképzelni.