Ki lehetett-e hozni Jankovics Marcellt a sodrából? Lábujjhelyen kellett-e járni körülötte, amikor alkotott? Mi volt számára az igazi elismerés és hogyan pihent? Többek között erről, valamint azokról a történelem előtti időkről kérdeztük Rubovszky Évát, amelyekben még szóba állt egymással a fővárosi értelmiség, és ők minden szombaton szalont rendeztek a számukra. Az orientalisztikát végzett bölcsész, aki most három éve, 2021 májusában meghalt férje életművét katalogizálja, nem csak a gyerekek: a fiatal értelmiség előtt is megnyitná budai otthonuk ajtaját.

– Jankovics Marcell-lel 1971-ben ismerték meg egymást a zürichi reptéren. Ő egy filmfesztiválra, ön pedig Svájcban élő bátyjához utazott. Ezek szerint Marcell nővéréhez hasonlóan az ön bátyja is disszidált… Azt, hogy őt mi tartotta itthon, már tudjuk, de ön miért nem tartott a testvérével?

– A bátyám is 1956-ban ment el és akkor még nagyon kicsi voltam, így ez fel sem vetődött. Négyen voltunk testvérek. A bátyámat édesapám beszélte rá, hogy menjen, mert félt, hogy nem fogja tudni befejezni az egyetemet, mivel orvostanhallgatóként nemzetőrnek állt a forradalom alatt. Egy 18 éves fiúnak sem olyan könnyű elmenni egyedül, de a szüleim nem akartak disszidálni. Nekünk nem volt annyi problémánk, mint Marci családjának, hiszen édesapám ügyvéd volt, édesanyám tanítónő, ők politikailag közömbösek voltak.

– A disszidens testvéreiken kívül más közös is volt önökben, amikor találkoztak?

– Amikor később a belvárosban először randevúztunk, érdekes felfedezést tettünk: kiderült, hogy a baráti társaságaink lényegében megegyeznek. Furcsa, hogy ennek ellenére sohasem találkoztunk azelőtt. Ugyanakkor arról, hogy mennyi közös volt bennünk, az is sokat elmond, hogy amikor a könyvtárainkat összeköltöztettük, csak a világirodalmi kötetekben volt átfedés. Közös volt a kelet iránti érdeklődés is. Én bölcsész voltam, iráni szakos, ő 1967-ben volt Indiában. 

– Hogy jutott eszébe a hatvanas években ilyen egzotikus tanulmányokba kezdeni?