A kormány önmagának állított csapdát – írja a Válasznak küldött cikkében Farkas Beáta. A közgazdász egyetemi tanár négy szempontból tekinti át a most már látványosan gyengülő kormánypárt helyzetét és arra jut, jóval többről van itt szó a politológusok által gyakran emlegetett elfáradásnál: rendszerhiba tanúi vagyunk. Az „elfáradás” és a rendszerhiba között pedig az az óriási különbség, hogy egy fáradt rendszert fel lehet rázni politikai újítások bevezetésével, míg a rendszerhibát csak a rendszer megváltoztatásával lehet kiküszöbölni.

A hazai belpolitika átalakulása számos elemzés tárgya. Politológusok részéről rendszeresen visszatérő minősítés, hogy az utóbbi időkben tapasztalható, korábban nem jellemző politikai hibákat a másfél évtizedes kormányzásból eredő egyfajta elkényelmesedésként, kifáradásként jellemzik. Politológiai elméletekből az is levezethető, hogy egy domináns párt hosszú uralma után miért csak abból a körből jöhet a kihívó, az ellenzéki oldal miért kerül szükségképpen reménytelen helyzetbe. Mindezek az okfejtések tartalmaznak meggyőző, releváns gondolatokat, azonban olyan közgazdászként, aki rendszerelemzésekkel foglalkozik, azzal érvelek, hogy az előbbieken érdemes túlmenni, és a történteket a „politika felhőrégióin” túl, szélesebb összefüggésekben elhelyezni.

E rövid cikk keretében nem lehet elemezni a jelenlegi politikai-gazdasági rendszert, pusztán négy olyan tényezőre próbálok rámutatni, amelyek elégséges feltételei annak, hogy a rendszer ne tudjon tartós fejlődési keretet jelenteni, megújulni. A négy tényező közül a természeti környezet változása és a demográfiai kérdések a politikai-gazdasági rendszer külső feltételei, a másik kettő, a központosítás és az érdekek-értékek felfogása a rendszer belső szerveződési elvei. Az „elfáradás” és a rendszerhiba között az az óriási különbség, hogy egy fáradt rendszert fel lehet rázni politikai újítások bevezetésével, míg a rendszerhibát csak a rendszer megváltoztatásával lehet kiküszöbölni.

A politikai elemzések kiindulópontja, hogy a miniszterelnök annak a nemzetközi áramlatnak nemcsak részese, hanem egyik szimbolikus alakja, amelyet populistától szélsőjobbig sokféleképp neveznek, de mindenképp a jelenlegi világrend és liberális demokrácia kihívója. Érdekes módon a populizmus előretörésén aggódók vagy örvendők a nemzetközi sajtóban sem szoktak tovább menni a rövidtávú konjunktúra-előrejelzések időhorizontján. Pedig megérné.