Keresztény, konzervatív családból indult, a liberális értelmiség emblematikus személyisége (majd egyesek szerint árulója) lett. Mérnökként végzett és bár a színművészetire sosem vették fel, színészként élte le az életét. Amióta az egykor befelé forduló gyerek a rivaldafénybe lépett, ember nem tolmácsolja nála jobban József Attilát. Jordán Tamással 80. születésnapja alkalmából beszélgettünk. Interjú.

– Fiatalon híresen jó emlékezőtehetsége volt, de mostanában már saját bevallása szerint egyre nehezebben megy a szövegtanulás. A gyerekkorából mennyire emlékszik?

– Kevés dologra. Egyre inkább cserbenhagy a memóriám, amire ékes bizonyíték, hogy a 80. születésnapom alkalmából rendezett ünnepségen, amikor egykori kaposvári színészbarátaim, Pogány Jutka, Molnár Piroska, Bezerédi Zoltán és Máté Gábor a negyven évvel ezelőtt Kaposváron futó darabok szövegeiből olvastak fel nekem, egyet sem ismertem fel. Pedig annak idején mindben szerepeltem. Vannak homályos emlékeim arról, amikor 2-3 évesen addig dédelgettem a frissen világra jött kiskacsákat, míg egytől egyig meghaltak a kezeim között. Ez Magyargencsen történt, ahová a háború elől menekültünk, miután nagyapám bútorgyárát lebombázták. Öten voltunk testvérek. Sok gombfoci- és focimeccsre emlékszem abból az időből, de az egyik legélesebb emlékem az, hogy apámmal és az öcsémmel kint voltunk a Sztálin-szobor ledöntésénél. Akkor már 13 éves voltam, Kossuth-címereket ragasztgattunk a teherautók szélvédőjére és mindig kaptunk valamit cserébe, egy csirkét vagy egy kiló krumplit… Addig nagyon hittem azt, amit az iskolában tanítottak. Büszke voltam arra, hogy nálunk szocializmus van és nagyon örültem, hogy pillanatokon belül kommunizmus lesz. ‘56 volt az, ami kijózanított. Amikor láttam a Sztálin-szobor ledöntését és azt az eufórikus örömöt, amihez hasonló, akkor úgy gondoltam, csak a Bastille lerombolásánál lehetett, láttam, ahogy az idegenek összeölelkeztek és mindenki boldog volt, az fantasztikus hatással volt rám.

– Otthon nem mondtak azelőtt semmit a rendszerről?

– Otthon csönd volt, nem volt szabad tudnunk semmiről. Mivel a családom tagjai köztudottan és a hatalom számára tudottan voltak reakciósok (egyik nagyapám polgármester-helyettes volt, a másik gyáros, apám gyárigazgató), ha politizáltak, minket kirekesztettek ebből, nehogy olyanokat mondjunk az iskolában, amiről ők beszélgettek.

Több évtized távolából merem mondani, hogy egy kicsit szégyelltem a szüleimet. Nem értettem, hogy lehet, hogy nem ismerik fel, hogy a szocializmus útja, amin vagyunk, jó. Pedig érthető volt, hiszen a rendszer mostohán bánt velük, Rákosi alatt kitelepítették a család egy részét, a gyárat elvették.